Gyakran futok bele ebbe a kérdésbe. Ahogyan nődögél a kölköcském, úgy lesz egyre bonyolultabb kérdés a szocializáció módja.
Nem szeretem a direkt utasításokat, parancsokat. Nem szeretem a fenyegetéseket, az érzelmi zsarolásokat. Kerülöm is, amíg csak eszemen vagyok, elsősorban pozitív eszközökkel igyekszem "dolgozni".
De vannak bizonyos esetek, mikor az anyai szív és a pszichomókus racionalitás egymásnak feszül, és olyankor bizony összezavarodok.
Néha egészen váratlanok a helyzetek - olyankor konfrontálódunk lányommal, mikor nem is várnám.
Néha annyira egyszerűnek tűnik egy-egy ügy, és aztán mégsem az.
Néha meg épp fordítva. Mintha magától oldódna meg a konfliktushelyzet.
Most épp roppant büszke vagyok.
Nem tudom, hogy anyai kvalitásaimnak, vagy pszichóságomnak - bár ez a kettő valószínűleg már rég valami ötvözetet alkot - köszönhetem, hogy lánykámban egyre erősebb a felelősségtudat.
Aki szülő, ismeri az érzést: az értetlenséget, a dühöt, a tehetetlenséget, a félelmet, mikor egy problémára a gyermeke nem az elvárt, kultúrájában megfelelő módon reagál. Sőt.
A hisztik, az üvöltözések, a vádaskodások, a felhánytorgatások, a játszmák.
Persze, mindig kettőn áll.
Azt hiszem, szülőnek lenni tán a világ legbonyolultabb dolga.
Megtalálni az egyensúlyokat a vonzás és taszítás között, a dícséret és feddés között. A lécet mindig az éppen teljesíthető maximumon tartani, sosem alatta, sosem felette.
De hadd büszkélkedjek el.
Ma a lányom szívott, mint a torkosborz. Matekból röpdoga. Sajna bedőlt a hülye legendának, miszerint a nők nem érthetnek a matekhoz - és mint mindenki, ragaszkodik gyengéihez is -, így hozta a szőkeliba formát. Elégtelen. :S
Mikor hazaértem, azonnal elújságolta a rossz hírt.
Majd közölte, tisztában van vele, hogy ez nagy hiba volt, ezért meg is bünteti önmagát:
1 hétig nincs számítógépezés.
Nos, ezt hívják sikeres internalizációnak.
A felnőtté válás rögös útján egy újabb lépés előre.
...
Azt hiszem, az anya lesz az mégiscsak, amelyik jobban örül... :)
