Sok levelet kapok, és ennek nagyon örülök.

Annak már kevésbé, hogy mindenki inkább levélben kér választ, de természetesen továbbra is tartom magam ahhoz, hogy ezt - azaz a nyilvánosság elé állás (nem) választását - nem dolgom eldönteni, megkérdőjelezni.

Hadd tegyek azonban kísérletet egy jelenség leírására, amellyel újra és újra találkoztam az általatok felvázolt problémákban.

A figyelmesség, pontosabban a figyelmetlenség, ami megragadott.

Többen is írtok gondokról, melyek nagy része valószínűleg ki sem alakult volna, ha a történetben szereplő emberek jobban figyelnének a körülöttük levő emberekre, eseményekre.

A kommunikáció a figyelemmel kezdődik. Azzal a döntéssel, hogy igen, én akarok kommunikálni. Nyilván ez mindkét fél szempontjából szükséges lépés, de ne feledjük, hogy a "feladó", aki nyitja a kommunikációt, az ezzel a lépéssel már jelét adta annak, hogy akar kommunikálni. Fontos, hogy a "címzett" ezt észrevegye. 

Érdekes módon azon levelek, melyeknél a másikra való figyelem hiányát érzékeltem, rendelkeztek egy közös jellemzővel. Íróik énrám sem figyeltek. Tőlük egyen-levelet kaptam, "Tisztelt pszichológus úr/hölgy!" megszólítással. 

A tanácskérés - véleményem szerint - bizalmi dolog. Nem szaladunk oda fűhöz-fához, hogy adjon nekünk tanácsot, különösen, ha kényes kérdésekről van szó, általunk olyannyira kényesnek ítéltekről, hogy még név nélkül sem vállaljuk annak nyilvános megjelentetését. Nem gondolom, hogy az on-line pszichológushoz fordulás egyetlen helyes módja az, ha előbb felkutatjuk mindazt, amit róla tudni lehet (egyébként én így tennék, ha valamiféle szakember tanácsát kérném), de ha a dolgunkat megkönnyíti egy blog, saját néven vezetve..?

A figyelem hiánya mellett a figyelmesség másik aspektusának, valamiféle udvariasságnak a hiánya szintén tetten érhető itt.

Szeretném aláhúzni, hogy magamat, pontosabban a levél címzését mint eklatáns példáját emeltem ki a figyelmesség hiányának, bejegyzésemnek nem célja az öntömjén, illetve az áhítatos hajbók hiányolása. :) Lévén a sztorik nagyon különböznek, a legegyszerűbben ezzel a példával tudtam rámutatni arra, hogy mi lehet ezen történetek szereplőinek egyik komoly problémája.

Akarni kell kommunikálni. Erőfeszítéseket kell tenni az érdekében. Kevés megfogalmazni valami szöveget, illetve elvárni valami szöveget. Fel kell készülni arra, hogy nem azt kapjuk, amit várunk, és arra is kell tudnunk reagálni. Hitelesen, őszintén.

Enélkül egyszerűen nem működnek az emberi kapcsolatok.

Ne akarjunk manipulálni. Kicsikarni reakciókat. Csak próbáljunk meg leülni a másikkal szemben, és minden szavunkat nagyon megfontolni. Beszélni könnyű. Megy már a kétévesnek is. De a szavainknak súlya van. Vállalnunk kell értük a felelősséget.

Tehát a kommunikáció (aka beszélgetés) alapjai:

- figyelni a másikra,

- tiszteletben tartani a másikat, véleményét, szempontját,

- jóindulattal lenni a másik irányába,

- komolyan gondolni a szavainkat.

Ezekre mindenki képes.

Néha könnyen megy. Vagy mert megfelelő hangulatban vagyunk, vagy mert a másik "könnyű eset", vagy mert nincs közöttünk konfliktus.

Azonban akkor meg is kell próbálkozni a fentiek betartásával, ha pocsék kedvünkben vagyunk, ha a másikat rühelljük valamiért, ha érdekellentét feszül közöttünk.

Én azt vallom, hogy kommunikációval SZINTE MINDEN problémát meg lehet oldani.

De legalábbis mindenképpen meg kell próbálni.

UTÁNA, ha végképp nem megy semmi, akkor lehet kapcsolatot megszakítani, pereskedni, szóba sem állni többet, stb.

Most magam, a szakmám ellen beszélek, de tegyünk már bele egy picike erőfeszítést a kapcsolatainkba. :)