"Vénülő kezével reszketve kapaszkodik rég felnőtt egyszülött magzatába, kinek számára így nemhogy az emberi kapcsolat, de levegő is ritka, s majd megfúl a szerető szorításban?"

Ja, sajnos belülről ismerem a problémát. Tegyünk hozzá még egy adag érzelmi zsarolást, egy jó adag önzést és egy csipet önfejűséget.
A másik oldal: 25 év kapcsolat után padlóról kezd mindent, családja széthullott, megjárta a pszichiátriát, kórházi kezelésre járt és jár, önerőből kikapaszkodott, újra kezdte sokadszorra az életét, immár új kapcsolatban.
A szülő pedig újra figyelmet követel magának, nem is akármilyet; napi szinten telefon, e-mail, skype, ennek elmaradása esetén azonnali érzelmi zsarolás és felháborodás. 160 km választja el őket, a szülő nem hajlandó mozdulni.
Mi a megoldás?

5pohár mézes pálinka után nem is tudom:........

A penge milyen megkönnyebbülést okoz?

és ez most így mi?

Hát ez elég gyenge volt.

vagy lehet-e egy jó ember rossz szülő?

Szevasz Vera!
Ez ennyire nem egyszerű, de lehet jó ember a rossz szülő és fordítva is megesik...

gratulálok a téma választásához, mert erről bőven van mit beszélni. Sajnos most kezdődik a vihar, ezért elmegyek,mert jószágot kell bezárni, de későb megírom a véleményem

körülbelül 10 perce próbálok normális, szerkesztett formában válaszolni, de egy épkézláb mondatot nem bírtam idáig összehozni a "szentimentalizmus", "lázadó tizenéves poszt", "csalódottság", "előítélet" szavakból. inkább megkérdezem:

téged milyen csalódottság fűtött, mikor ezt a semmit megírtad?
és hogy a francba került ki indexre?
ha pszichológus vagy, akkor sajnálom, hogy én nem annak mentem, ha pedig nem vagy az, akkor keress más hobbit! köszi!

Jó ember nagyon is lehet rossz szülő, mert ártani a jósággal is sokat látható módon lehet, nem csak a nyílt vagy rejtett gonoszsággal vagy nemtörődömséggel vagy bunkósággal. A tipikus "nagymama fiacskája" alakok is a sok gondoskodásba süppedve nőttek fel azzá, amivé váltak.

A problémát sajnos sokkal bonyolítja, hogy nem egyedül a szülő a lényeges, hanem ugyanennyire a gyerek adottságai és "hozott" természete, temperamentuma. A posztoló pszichológus nyilván kazalnyi példát sorolhatna a hozott tulajdonságok mindenféle szülői és szociális hatások ellenére való kiütközésére. Egy adott szülő–gyerek kombináció pedig már könnyen lehet túl variábilis ahhoz, hogy a helyzet áttekinthető és hosszú távon előrelátható eredményű legyen. Még intelligens, iskolázott, tájékozott és jó szándékú szülők esetében is, nem is beszélve az átlagos szülőről, vagy már maga is primitív és/vagy gyalázatosan rosszul nevelt szülőről.

A gyerekszülés alapjog, bármilyen baromnak jár, és még csak kötelezve sincsenek arra, hogy tanfolyamon vagy iskolában vizsgázzanak a minimális tudnivalókból, és a vizsgát kötelezően megismételjék időnként. Emellett persze a nevelési tanácsadók vagy más intézmények csak akkor szereznek tudomást egy gyerek–szülő párosról, ha már jó nagy balhé van.

Jó, tudom, nincs pénz satöbbi. Ha ahhoz, hogy ruhát szabjak, több éves tanfolyam és komoly szakvizsga kell, akkor a gyereknevelést nem tűnik értelmesnek az olyan-amilyen szülő saját bizonytalan képességeire és hajlandóságára bízni. Az, hogy ez ősidők óta így megy, nem bizonyíték arra, hogy ez a módszer nem lehetne javítható. Főleg ha végignézünk ifjain seregén, akik között ma már a rablás vagy ölés szemlátomást a lehetséges elintézési módok közé emelkedett. És most találgathatunk, hogy mi lesz az ő gyerekeikből.

Ne bízzuk a véletlenre, hogy a szülő rossz lesz-e vagy nem. És ne higgyünk abban, hogy az értelmes szülő mindig megtalálja a jó megoldást. És persze abban sem, hogy kisebb hibák feltétlenül észrevétlenek maradnak a folyamatban. Sajnos nem igaz.

Rossz szülő mostanában sok akad. A környezetünkben leginkább a jómódú emberek a rossz szülők, akik apait, anyait megadnak a gyereknek,( magángimnázium, fizetős iskolák) aki még harminconévesen is apukából él, mert hiszen nem lett az életre nevelve, nem kell produkálnia, elővenni az eszét, hiszen anélkül is jól elvan.Ha az appanázs kevés, akkor inkább az igényeit is leviszi arra a szintre. Nem támasztották felé semmiféle követelményt, pedig ha kellene, akkor akár dolgozni is tudna.Van olyan ismerős házaspár, akinek mindhárom gyereke ilyen. Hogy hogyan sikerült rögtön háromnak a nevelését igy elkefélni, az rejtély.:))

Kedves Vera!

Szerintem, mint gyakran, inkább csak félrevezető a jó/rossz dualizmus. Túl sok áramlat folyik át rajtunk, minták, amiket felszedtünk valahonnan, és gyakran megvizsgálatlanul továbbadjuk. Vagy akár racionalizálva, pl. hogy ennyi vagy annyi "bántás" kell a gyereknek, mert én is kaptam, és hát felnőttem, mert lám, hozzáedzett az élethez, egy "kemény világhoz". Valójában inkább olyan környezetet keres magának az ember, ahol pont annyit bántják, mint ahogy megszokta. Szélsőséges esetben: egy bántalmazott lány egyik abúzív partnert találja magának a másik után. A bántalmazott fiúk meg gyakran szerepet váltanak, és ők lesznek hatalmaskodók, mert szerepet váltani sokkal könnyebb, mint megismerni egy újfajta mintát.

Talán ebből kilépni segíthetnek a mesék is. :)
jand.info/2011/05/gondolatok-kedvenc-mesemhez/
Nem könnyű, de szerintem próbálkozni mindig hasznos.

És ez a poszt miről is szólt?

Igen, lehet. Egy jó ember, jó szándékkel is lehet hogy nem ismeri fel mi a gyerek érdeke. Leht jót akarni rosszul.

Érdekes felvetés...szerintem életünk legnagyobb dolga szülőnek lenni. Hogy jól vagy rosszul vizsgázunk, azt majd az élet dönti el...látszik a gyerekeken, hogyan vezetik felnőtt életüket, hogyan bánnak majd idősödő szüleikkel...kvázi mit várhatnak majd saját gyerekeiktől mikor már ők is segítségre szorulnak. Ezt itt a nagy kérdés!

Nagyon közhelyes ez a poszt.

Kiposztol valaki egy jó címmel valami összefüggéstelen agymenést? Rosszalló tekintetek, fejcsóváló netezők...

Rossz poszt?

Könnyen vágjuk rá, szinte gondolkodás nélkül.

Annak látszik. Ahogyan a kommentező meg rossz kommentezőnek látszik.

Lehet-e a jó ember rossz szülő? Nem tudom, milyen a jó ember.

A szülő sem tudja, hogy jó szülő-e, csak cselekszi, ahogyan látta otthon vagy úgy, ahogyan nem látta otthon és éppen ellenkezőleg.

Fogalmazzuk meg az előjel nélküli szülőt. Nem rossz és nem jó. Szülő.

pina

wtf?

kemény!

@Panasz Muki:

Pont annyit, mint a drog.

Nos lehet jóember egy"rossz szülő" bár ilyen esteben hagyni kéne a jó-rossz definíciót ugyan is a jossz szülő is jó szülő csak egyrészt nem megfelelően mutatja ki az érzelmeit másrészt amit ő elvesztegetett ill. nem volt rá lehetősége szeretné beteljesítettni a gyerekkel ,emiatt nem a szülő rossz hanem a körülmények melyben felnőtt és itt a probléma hogy jó szülő akar lenni nem türelmes figyelmes és odaadó ha úgy tetszik lezserebb hanem jó és ugye itt jut eszünkbe az hogy a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve tájékozódni kéne a gyerekkel kapcsolatban és az ő vágyait szemelőtt tatva támogatni nem a "jó úton"terelni élete végéig.

@Kekeckokec:

Nehéz. Ebbe a játszmába mindketten beleszoktak, belekényelmesedtek már, ha nem is tudatosan, de már a "gyerek" is igényli a szokásos meneteket, hisz kellemetlen helyzetekben remekül lehet hivatkozni az erőszakos szülőre, és ezzel a csapással mindig lehet figyelmet kicsikarni.
Gyakran a kívülállók azok, akik hamarabb besokallnak ettől.
Kevés az, ha mi, akik kívülről szemléljük az abuzív kapcsolatot, tenni akarunk valamit. NEKIK kell akarni huza-vona befejezését, különben nincs miről beszélni.

Idevágó vicc:

- Hány pszichológus kell egy villanykörte becsavarásához?
- Egy elég. De az izzónak is akarnia kell a változást.

@beirutboombox:

Szerencsére azonban a humorodat sikerült megőrizned. :)

Tényleg kemény, a szüleim elváltak és vágybeteljesítőként működtem anyám számára 18 éves koromig. Aztán közöltem, hogy nem leszek orvos, mint akarná, mint ahogy hímnemű sem vagyok, bár azt szerette volna. Elképzelt egy orvos fiút, aztán kapott egy gépész lányt A gyerek nem a vágyainkról szól, nem ő akar megszületni és lehetünk realisták, saját érdekünkben is. Két fiam van, bár úgy képzeltem, talán jobban megértek egy lányt, de erről ők nem tudnak. A gyereknevelés csak a felolvasás szintjén szól a mesékről.

Ez most mi ez?

@Androsz:

Szülő-tanfolyam, azt mondod?
Bonyolult ez.
A katolikus egyháznál például vannak ifjú házas tanfolyamok. Vajon milyen sikerrel működhetnek?
Vajon kik és mit taníthatnának a szülő-aspiránsoknak, s honnan tudhatnánk, mikor érettek meg a szülőségre? Te magad is említed a "goodness of fit" fontosságát a szülő-gyermek viszonyban. Hogyan tudhatnánk előre, hogy a még meg sem született gyerekkel miféle kapcsolatot lesz képes kiépíteni?
Jó, persze, vannak a nyilvánvaló FAIL-esetek: alkoholista, agresszív, drogos, stb. De az átlagember?

Én a magam részéről nagyon reménykedem, hogy mindazok a hibák, amiket valaha szülőként elkövettem, nem bizonyulnak végzetesnek a későbbiekben sem. De hogy megelőzhetőek lettek volna? Hmmmm... ha magamból indulok ki, kétlem.

Kihagytam a lényeget: jók vagy rosszak, szeretem őket. Mert másik anyám meg apám nem lesz.

@nyanyus:

Ó, igen, a pénz.
Na, az nehéz kérdés.
Mert az sem megoldás ám a "remek emberek gyártására", ha nincsen.
Azt hiszem, a "harminc évesen még semmit nem csinál" típus kevéssé a szülő pénzének, inkább köszönhető a korszaknak, amiben élünk. Az élet végtelenül zavarossá és bonyolulttá lett azzal, hogy mindenkinek minden elérhető (elméletben). Ez a hatalmas választék összezavarja az embereket. Lemerevednek tőle.

@knausz: ahogy mondod

@timszon:

Hasonlót értem meg valaha én is. Lehettem volna fiú, lehettem volna mérnök - de nekem nem ez volt az utam.
Hozzászólásodból úgy tűnik, sikeresen feldolgoztad már ezt a kezdeti zavart.
És szeresd csak a szüleidet, jól teszed. :)

„A rettegő, valahol valamit nagyon elfuserált asszonyt szánjuk-e, amiért egyfia a világ végéig is elmenekülne tőle, ha nem nevelte volna gyengére, vagy a gyermekét, kinek kétszer kell megszületnie, ha valaha élni akar?
Rossz szülő? Rossz gyerek?
Számít ez még?”

Számít, és ez a blog tabut boncolgat. Erről nem nagyon szoktak az emberek beszélni, bár én mindig kifejtettem ellenvéleményemet a gyermeket megnyomorító szülői viselkedéssel szemben.
Magam közvetlen észlelője voltam egy olyan szülői magatartásnak, amelyre nem csak utóbb, hanem mindig csak azt mondhattam, az anyám a testvéremmel szemben nagyon rossz szülő volt. Lényege az, hogy gyermekkorától belenevelte a húgomba, ügyetlen, nem képes önálló döntésekre, elüldözött mellőle minden udvarlót azzal, hogy mindegyiket kritizálta, olyan tulajdonságokkal ruházta fel, amelyekre korábban azt rögzítette a húgomban, hogy az elítélendő, és nem neki való emiatt az illető.
A húgom gyermekkori betegségéből eredően nehezen tanult, az agya logikai működése lassú volt, az iskolában felmentették a tanulás alól, de végül 19 évet dolgozott, és azt követően lett rokkantnyugdíjas. Ettől függetlenül az élet mindennapi dolgaiban eltudott igazodni, csak egy dolgot nem bírt elviselni, hogy egyedül legyen éjszaka. Félelmét anyám fokozata is, mivel a húgom nem mert külön szobában aludni, ezért anyánk hagyta, hogy egy szobában aludjon vele. Anyánk visszafogta minden önálló gondolatát, kezdeményezését. Általában azzal intézte el, hogy nem ért hozzá, nem fog neki sikerülni.
Mindezek eredményeként miután a húgom egyedül maradt, nappal állandóan az utcán, vagy a szomszédoknál volt, éjszakára pedig pénzért jártak hozzá aludni, hogy ne legyen egyedül. Nyugdíját nem tudta beosztani. A hivatalos ügyeket elintézte, de amivel nem értett egyet azt elhanyagolta. Végül az egyedüllét olyan stresszt okozott neki, hogy anyánk halála után 3 évvel az állandó szorongástól infarktust kapott, majd az ötven százalékkal működő szíve 50 éves korban megállt. Élete utolsó 3-4 hónapjában egyedül élt egy tömblakásos házban, és ekkor tudtam róla meggyőzni, hogy korábban sem kellett volna félnie semmitől. Szegény arra hivatkozott mindig, hogy anyánk nem engedett neki semmit önállóan intézni, csinálni.
Anyámat már életében elítélem a húgom megnyomorítása miatt, amit hiába közöltem vele, nem volt hajlandó megérteni, hogy a húgomnak árt a viselkedésével. A mai napig nem tudtam eldönteni kit sajnáljak jobban, az öregkori egyedül léttől rettegő anyámat, vagy az elnyomott, és rettegésre nevelt, önállótlan húgomat.

Egy szülő nem lehet a saját előnyére kegyetlen a gyermekével még akkor sem, ha a gyermek fogyatékkal él. Minden utódot a lehető legteljesebb önállóságra kell nevelni, mert a szülő halála után senkire nem számíthat, különösen az, akinek még testvére sincs. A megengedő nevelés szintén a gyermekkel szembeni kegyetlenség, mert a világ nem lesz vele felnőtt korában olyan megengedő, mint a szülő, és az így nevelt utód a kudarcokba rokkanhat bele.
Sajnálatos módon sok hasonló esettel találkoztam, ráadásul olyanokkal is, akiknél a szülő érzelmileg zsarolta, és ezzel kötötte magához az önálló életre képes gyermekét.
Azt hiszem a szülőnek a gyermekével szembeni magatartása nem a rossz szülő-jó ember viszonylatban értelmezedő, mert a gyermek nem egy embert, hanem a szülőt kapta az élettől, és az ő viszonyuk más, mint egy idegen emberrel való viszonya. Ez elsősorban biológiai viszony, melynek célja az utód legmegfelelőbb fel- és életre nevelése. Igyekezni kell az utódot olyan módon nevelni, hogy felnőve majd megálljon a saját lábán, ne függjön másoktól, bármilyen közösségbe könnyen beilleszkedjen. Amikor a szülő ebből a szerepből kileng, és nem tanítja meg a gyermekét a társadalom szabályaira, elvárásaira, szokásaira, akkor válik rossz szülővé, de a közösség vonatkozásában még jó ember maradhat. Bár kérdés, hogy a közösségnek ilyen utódok kellenek-e, vagyis jó ember-e az ilyen szülő?

@Jand:

Egyetértek veled, a dolgok szinte soha nem csak fehérek vagy feketék. A dualista megközelítést általában vitaindítónak szánom. Oldja a nyelveket. :)

@Kökény Vera: viccel köszönnék el: miért van olyan sok fiatal, vonzó, nőtlen férfi?

Mert több az egészség, mint a feleség...

Ja.... :-( :-( :-( :-( :-( :-(

@belekotty:

Sőt, leggyakrabban ez a veleje: a szülő általában jót akar. Most hagyjuk akkor a beteg abuzálókat és hagyjuk a nemtörődömöket, akik nyilván nem akarnak jót, illetve azt a jót csakis maguknak akarják.
Az átlag szülő nagyon szeretné, hogy a gyerekének jó legyen. De kinek mi a jó? Mi a cél?
A szokásosak:
- tisztes helytállás - ők rendes embert akarnak nevelni
- biztos anyagi háttér - sikeres embert nevelnek
- jég hátán is megélő - ők még az atomháborúra is felkészítenek
stb.
Jó kérdés persze, hogy a gyerek végül úgy érzi-e, hogy tud mit kezdeni a kapott útravalókkal. De a jószándék minden esetben vitathatatlan.

@timszon:

Sok a fiatal, vonzó, nőtlen férfi? :O

@knausz:

A jó embert megfogalmazni sem egyszerű, de történtek már próbálkozások.
Érdekes módon az emberek általában meg vannak arról győződve, hogy ők jó emberek. A szülők pedig arról, hogy ők jó szülők.

@Archenemy:

Egészségedre!

@Mohamed:

Egyetértek veled. Fentebb magam is erre mutattam rá.

@látjátok feleim szümtükkel:

Szomorú a húgod története, s bizony, ismerek én is ilyen módon félresiklott életeket.
Érezhető írásodból a tehetetlen keserűség, amiért nem tudtad meggyőzni sem anyátokat sem húgodat, hogy változtatni kellene kapcsolatukon.
Semmiképpen ne érezd magad hibásnak. Két ember közösségébe beleavatkozni nem lehet, a legjobb indulattal sem. Az ember csak annyit tehet, hogy megismerteti őket a lehetőségekkel, aztán rájuk kell hagyni a döntéseket. Azzal, hogy anyád is, húgod is meghalt már, nem is számít mindez. Remélem, hogy legalább voltak emberek (rajtad kívül is), akik tanultak ebből, akik ennek a beteges kapcsolatnak a hatására jobb emberré, jobb szülővé váltak.

Értetleneknek: ez nem egy megmondós, mint a legtöbb, hanem kérdésfeltevős poszt.

@Kökény Vera: nézőpont kérdése, van aki keres , van aki talál... és ki milyen rózsát szakít, olyant szagol, hogy anyósomat idézzem...
A gyerekeket illetően, ha már elérték azt a kort, hogy önállóan gondolkoznak, nos, attól kezdve elég nehéz a hagyományokra hivatkozva még nevelést megkísérelni...

Vera:
Nos, igen, HA akarják a változást.
A baj az, hogy a szülő MÁR nem akar változtatni, az alapállás az, hogy ő már élje kényelemben és a lehetőséghez képest méltóságban a hátralevő időt, a többit oldja meg a gyerek. Ezzel kvázi áthárít minden felelősséget a gyerekre; oldja meg,-távolról - hogy valamennyire figyel rá, oldja meg, hogy naponta kap telefont arról, hogy itt estem el, ott estem el, oldja meg az ezzel járó feszültséget, tegye túl magát a tehetetlenségen, hogy a szülő ott fekszik tőle x km-re és ő nem tehet semmit, és legfőképp tegye túl magát a ki nem mondott, de minden szóban ott lebegő szemrehányáson, hogy ő messze van, holott ott kellene lennie a szülő mellett, mert neki ez lenne a kötelessége, de ő egy kötelességszegő, és ezért kvázi bűnös....
Oldja meg, hogy együtt éljen ezzel, úgy, hogy mindeközben megpróbál feltápászkodni, megpróbálja valahogy összeszedni magát,megpróbál boldog és kiegyensúlyozott lenni, és keményen dolgozni.
A másik oldalról ott lebeg az elvárás: számoljon fel mindent, és költözzön haza ápolni, pedig mindketten tudják, hogy ha ez meg is valósulna, az a valódi pokol lenne, mert a szülő - egyedül lévén sok éve - már sok, akár bigottnak is mondható szokást vett fel, és már nem alkalmas huzamosabban együttélésre, még a gyerekével sem..
A szülő nem érti, mert ő sohasem volt hasonló helyzetben.A rosszabb az, hogy nincs tudatában annak, hogy mit művel, hogy az általa oly szeretett gyerek vállaira a meglévő, egyébként sem kicsi terhek mellet szinte elviselhetetlen terhet rak. még úgy sem, hogy kívülállók több esetben figyelmeztették erre.
A gyerek meg lassan az őrület határán mozog, és miközben megpróbálja a lehetetlent, lassan felőrli önmagát.

@Kökény Vera:

Igen, és tényleg. :) Csak én régen túl fekete-fehéren láttam a dolgokat. "Érzelmileg labilis" voltam, vagy mifene: valami vagy totál lehangolt, vagy teljesen feldobott. Azóta felfedeztem egy sokkal színesebb világot, ami még mindig elkápráztat, így még gyakran "ráharapok" az olyan témákra, ahol felvillanthatok ebből egy keveset.

A vitát, ahogy ma leginkább elképzelik, én eléggé unom. Hasznos lehet néha, de szerintem más együttgondolkodási sémákat is fontos kipróbálnunk. Erről is írtam korábban, talán érdekesnek találod. :)
jand.info/2011/04/vita-vagy-egyuttgondolkodas/

@Kekeckokec: Uhhh! Szívemből szóltál. És ez van és ez van és még csak meg se tudod Neki magyarázni...

@Jand:

Köszönöm a linket.
Értem, hogy mi a gondod. A meddő csatározások fárasztóak is, meg nem is méltóak.
Tudod, én nem látok igazán fontos különbséget a vita és az együttgondolkodás között. Ezek csak szavak, szerintem. Természetesen az építő jellegő, érvekkel operáló, gondolkozó és nem a vagdalkozó, emocionális vitáról beszélek.

@Kekeckokec:

A kötelesség. Jó szó. Évtizedekre meg lehet bénítani vele embereket.
És nem tudom, létezik-e ÉRZELMILEG kiút belőle. Mert igen, racionálisan meg lehet hozni, nagy kínkeservvel a megfelelő döntést, de vajon meddig rágja belülről az embert a lelkiismerete, hogy szégyellje magát, mert cserben hagyta, megtagadta... és hasonló szörnyű vádak. A felettes énünk ilyenkor automatikusan beindítja a beépített szülőt, s az mint végtelelnített magnószalag tolja-tolja-tolja be agyunkba az önkínzó gondolatokat, a szívmarkolást, a torokszorítást.
Szabadulhatnak-e a rab utódok? Elhiszik-e maguknak valaha, hogy van joguk az életet választani?

@Kökény Vera:
Szerintem még mindíg jobb, ha nincsen pénz, mint amikor annyi van, hogy úgysem számít. A gyerek meg nyomorult marad a pénz ellenére, mert önnállóan semmit nem tud létrehozni, mert hiszen nincsen rákényszeritve sem ténylegesen, sem elvileg.Ezelött 15 évvel, csak a gazdagok íratták francia iskolába a gyereküket( évi 2 millió Ft), vagy fizetős gimnáziumba, ahová a gazdag szülők nagyon hülye gyerekei jártak, hogy megkaparintsanak legalább valahogy egy érettségit.Azokat az embereket becsülöm, akik a gazdagságuk ellenére megkövetelik a gyerekeiktől azt, vagy még többet, amivel az életben boldogulni tudnak. A többi jómódú ember sokkal több rosszat tesz a pénzzel a gyerekének, mint jót. Egyszer elköltöznek ebből a világból és a gyerekeik nem lesznek másra képesek, mint hogy feléljék az apuka által összehozott vagyont. Erről meg egyértelműen a rossz szülők tehetnek, hiszen nem az életre nevelték a csemetéjüket Ennél nagyobb bűnt nem is tudok elképzelni. Úgy szeretnék gondolni a jövőre, hogy a gyerekeim megállnak a lábukon kisebb nagyobb nehézségek árán úgyanúgy, ahogy tettem ezt én is. A legnagyobb érdemem az életben az, hogy a jelenlegi állás szerint ennek a 100%-os esélye megvan.

@Kökény Vera: "A jó embert megfogalmazni sem egyszerű, de történtek már próbálkozások."

Ez jó találat. Valóban megingatja az egész elméleti építkezés alapját. De én is tettem már próbálkozásokat a definiálásra, és nem annyira könnyű, de szerintem nem is annyira nehéz egy megfelelő pontosságig elmenni.

Hogy egy katolikus pap mi használhatót tud mondani leendő házasoknak a várható problémák megoldásáról, makacsul foglalkoztatja a gyaur közvélekedést. Hiszen a házasságot csak elmondásból ismerheti, nem beszélve azoknak az általuk elkövetett aberrált és/vagy büntetendő szexuális cselekményeknek a képalkotás sikerességére gyakorolt káros hatásáról, amelyekről egyre többször hallunk végre nyíltan. (És megbüntetlenül látva azokat.) Tudom, nem kell tojást tojnom ahhoz, hogy tudjam, melyik a záp. De egy házasság üzemeltetése mégsem hasonlítható ennyihez. És éppenséggel nemcsak a papokra, hanem a pszichológusokra is érvényes lehet ugyanez a kérdés. A házasság előtti egyházi tanfolyam inkább afféle politiksi oktatás lehet inkább az emberi szeretetről és megértésről, nem hagyva említés nélkül a továbbra is fenntartandó hit fontosságát, nehogy két kliens eltávolodjon véletlenül a vallási nagyüzem hatóköréből.

De a házasság még csak egy része a problémának, amelyben legalább két teljes jogú felnőtt teszi tönkre egymás életét. A gyerek életének tönkretétele ellen még kevesebbet tesznek a papok, az a sejtésem, mint a házasság érdekében. Az, hogy a papok szemlátomást sorozatban szoktak gyerekek ellen bűntetteket elkövetni, némi nemtörődömséget sugall ez ügyben.

A gyerekszülés, gyereknevelés fontos, de meggyőződésem, hogy ellenőrzés nélkül nem hagyható folyamat. Jó, ott lenne elméletileg társnak az iskola, de oda is favágókat vesznek fel fájdalmasan nagy mennyiségben, egyébként is a szülőnek nincs ideje stb. Ne cifrázzuk, ez az egész gyereknevelés egyszerűen vakon folyik. A pszichológusok persze megírják a tanácsaikat a női magazinokban, rögtön a horoszkóp szomszédságában, és a dolog hatása ezzel talán jellemezhető is lett. Analfabéta, részeges barmok nem olvasnak pszichológiai tanácsokat, a rózsaszín pipik pedig összekeverik azt a keveset is, amit megértettek. Az értelmiségi nő gyenge pontja lehet a saját határozott ellenvéleménye, a karrierista nő nem ér rá, egyébként se mondja meg neki néhány könyvmoly vénlány, hogy mit szeret az ő gyereke. A tanácsok kevés elméhez jutnak el, amelyekhez pedig eljutnak, azok pedig a saját józan eszükkel is megéreznek már elég sokat az igazságból. Ha van ilyen.

Kevés ez. Mert még azok is buknak a gyakorlatban, akik az elméletet kitűnően ismerik. Ismerek ilyet is. Mondhatjuk, hogy tégen senki nem adott tanácsot, aztán mégis felnőttünk, de azért hozzá kell tennünk, hogy az emberiség eddigi műveit összegezve az eredmény nem látszik meggyőzőnek. Pedig voltak nálunk kulturáltabb korok és népek is, csak ők nem tudták sajnos túlélni az évszázadokat.

"vajon meddig rágja belülről az embert a lelkiismerete, hogy szégyellje magát, mert cserben hagyta, megtagadta."

Történetesen tudom. 12 évesen épp külföldön voltam, amikor meghalt az apám.
Noha nem tehettem róla semmilyen vonatkozásban, és azzal sem segítettem volna rajta, ha pont itthon vagyok, közel 30 évbe telt, mire túl túl tudtam tenni magam rajta.
Viszont cserében ő megmaradt bennem jó szülőnek, ha valamit szerettem volna elérni az életemben, akkor az az volt, hogy legalább olyan jó apa legyek, mint ő volt.

@Kökény Vera: Köszönöm az együttérzésed, de nem ezért írtam meg a történetet. A célom az volt, olyan szájából hallják mások, hogy mennyire megnyomoríthatja a szülő a gyermeke egész életét, aki ezt hitelesen tudja elmondani.
Azért megint megdícsérem a témaválasztásod, mert ez igen is komoly társadalmi probléma. 30-án a rádióban is éppen ilyen témáról volt egy magyon jó műsor, nem tudom a címét, mivel kezdés után később kapcsoldtam be, és ebben anyákkal beszélgettek a gyermekek elszakadásának problémáiról. Sajnos ott is volt olyan, aki nem tudta magától elfogadni, hogy a gyerek előbb-utóbb elkezd elszakadni az anyától, majd később egy mértékig a családjától is, és ez a természet rendes menete.
A hozzászólások túlnyomó része elszakadt a poszttól, mert kihegyezik a kérdést a jó-rossz viszonyára, meg az egyházi eskövőn elmondott beszédre, holott ez a probléma nem ennyit ér.
A társadalmi szokások nálunk régi hagyományként olyanok voltak, hogy a szülő uralja a germeket, és annak kötelessége ezt az uralmat a szülő életében elviselni. A remdszerváltás után ( lehet, hoyg a jóléti társadalmakban? ) a vagyoni jóléttel egy réteg átesett a ló túlsó oldalára, mert azt gondolja azzal, hogy anyagilag mindent megad a gyermekének, le van tudva a szülői kötelesség.
Az útodok felnevelése biológiai eredetű kód, amelyet az emberi tudat befolyásol, de éppen a posztból jön ki, nem mindegy milyen mértékig, és milyen módon. Márpedig a jövő nemzedékei számára nem mindegy, hogy mit kapnak az elődeiktől, és mit visznek magukkal az utódainknak. Az ember, mint biológiai faj minőségét ez a jövőben nagyon meghatározza, mert az életképes egyed lesz képes túlélni a modern civilizációt. Nem biztos azonban, hogy ez az egyed a fejlett társadalmak gyermeke lesz, ha elveszti alkalmazkodó képességét. Ebben van a szülő utódot nevelő felelelőssége, és ezt csak részben lehet áthárítani a társadalomra.