Lehet, csak még rosszabb, mert mindig újra és újra felzaklat, hogy nem tudsz segíteni.
A halálukba bele lehet nyugodni, de abba, hogy az ember tehetetlen, abba nagyon nehéz.... lehet, mert tapasztalatból nem tudom ezt, csak így gondolom.

@AnRea:

Valahogy így.
Az ember bújja a szakirodalmat, reménykedik, kutat. Hátha egy új megközelítés, egy új kísérleti szer. Valami áttörés, valami, amibe kapaszkodni lehet.

Tudom, hogy a nagymamámnak már késő. 89 éves. De apám még olyan fiatal. És briliáns elme volt. "Lelketlen" kocka, igaz. De briliáns kocka. :)

Annak örülök, hogy mamám életmeséit annyiszor hallottam már tőle, hogy sosem fogom elfelejteni. Ahogyan ő elfelejtette.
Le is írtam az életét, mert jó, hogy egyszerű kis élet volt ez, de neki, nekem, különleges és egyetlen.
Kár, hogy apámat már nem tudom kikérdezni a homályos pontokról. Az ő története lassan a semmibe vész.

@Kökény Vera: Ez nagyon szomorú történet, pláne úgy, hogy nekem májusban ment el apukám, és nem mondhatnám, hogy sikerült feldolgoznom...

@AnRea:

Igen, emlékszem rá. Tudom, hogy még mindig küzdesz vele.
Ha megpróbálod leírni az életét, annyira pontosan, amennyire csak ismerted a történeteket, akkor talán sikerül valamiféle megnyugvást lelned. Neked ez a feladat profilba is vágna, biztos nem okozna nehézséget.
De ez csak egy ötlet.

@Kökény Vera: A megnyugvás az itt van, nem ért felkészületlenül a halála, tudni lehetett, hogy ez lesz. Csak az időnként feltörő szomorúsággal nehéz mit kezdeni, de ez meg úgysem múlik el soha, ezt kell elfogadni, ezt a szomorúságot :)

Én demens és alzheiemres betegeket ápolok, velük nincs gond, csak hozzátartozók ne lennének.
Néha van olyan érzésem, hogy most akarják bepótolni, amit egész életükben elmulasztottak.
Úgy tesznek, mintha a mamának vagy a papának semmi baja nem lenne, vagy úgy bánnak velük mint egy gyerekkel.
Egyszer rám szólt egy beteg, mert valóban gügyögtem hozzá: - Tudom jól, nem vagyok gyerek.

Csak egyet tudok tanácsolni, ápolni, ne szenvedjen, de lélekben el kell őket engedni.

@Frengi:

A legtöbb ember rengeteg gáttal küszködik. Illemből, félelemből, tudatlanságból nem tesznek, nem mondanak dolgokat. Mindig elcsodálkozom az ilyen mondatokon, hogy
"Igen, él még az anyám, tudtommal. Pár éve összeköltözött valakivel, ha jól tudom."
"Van testvérem, de már évek óta nem találkoztunk."
"Az apámmal 20 éve összevesztünk, azóta nem állunk szóba egymással."
Bizony, sok a diszfunkcionális család, amiben emberek évekig, évtizedekig dédelgetik sérelmeiket.
De nem kell ahhoz ilyen beteg viszonyok között élni, hogy legyenek olyasmik két ember kapcsolatában, amik lezáratlan, kibeszéletlen történetek. Néha nem is nagy dolog, talán csak egy elmaradt köszönöm, vagy magyarázat.
De ezek a kimondatlan szavak, megéletlen lezárások égetik a hozzátartozókat, bármilyen apróságok is.
A hátramaradottaknak gyakran azért kemény a gyász, mert - jogos vagy túlzott - bűntudat mardossa. Ez a bűntudat egyébként sokszor csak arról szól, hogy ő él, a másik meg halott. Mintha ez bűn lenne.

Mit tennél olyan szülőkkel, testvérekkel, akik alkoholisták? Akik felnőttként is manipulálni próbálnak, érzelmileg zsarolnak, egyetlen gondolatodat nem tudod velük megosztani?
Egy ilyen "20 éve összevesztünk" mögött sokszor nem egyéni sérelem dédelgetése áll, hanem az, hogy nincs híd a másikhoz. Miért kellene ezredszer is sorba állni pofonért alkoholista szüleinknél, testvéreinknél?
Szerintem az ilyen kapcsolatokat sajnos igenis el kell gyászolni, a saját egészségünk érdekében.

@Panasz Muki:

Ezen elgondolkodtam. Sajnos lehet, hogy igazad van.
Mert igaz ugyan, hogy az addikció "önkéntes", abban az értelemben, hogy senki nem kötözte a kezéhez a kriglit, hogy kötelező neki innia, és igenis ki tudna lépni belőle, ha fogcsikorgatva nagyon akarna. Azt hiszen, a családtagok ilyenkor azért is távolodnak el a függőtől, mert valahol megbántva érzik magukat. Hiszen mi az üzenete az alkoholizmusnak, drogabúzusnak? Nem csak az, hogy az alany nem akar szembesülni az életével, hanem az is, hogy nincs körülötte semmi/senki, amiért hajlandó lenne abbahagyni az önpusztítást. A családtag ezt nyilván úgy interpretálja magában, hogy ő nincs szeretve, hogy őérte nem érdemes küzdeni. A drogelvonás megtagadása tehát áttételesen egy csúnya rúgás a család és barátok felé, s ez természetesen felőrli a valaha volt kötelékeket.
Elhiszem, hogy tud ez is olyan fájdalmas lenni, mint a körülöttünk járó élő holt lelkek.

Segítséget szeretnék kérni.Barátomnak (22) kezdetleges alzheimert diagnosztizáltak.Az orvos azt mondta neki ,hogy 30-40 éves korára teljesen le fog épülni. Csak pár napja merte nekem elárulni, rajtam kívül senki sem tud róla.Ő a legfontosabb a számomra és szeretnék mellette állni.Nem tudom, hogy tegyem, hogyan viselkedjek vele ,hogy neki a lehető legjobb legyen és élvezni tudja az életét amíg még teheti.Olvastam a neten gyógyszer után ami lassíthatja a folyamatot,de nem merem neki mondani , nehogy ezzel reménytelennek érezze magát... :'( Tényleg nem tudom mi lenne a jobb, úgy tenni mintha semmiről se tudnánk, vagy megpróbálni "harcolni" ellene. Azt szeretném ha boldog lenne, de most már azzal a tudattal él ,hogy le fog épülni.Mit mondhatnék neki? :'( Mi lenne neki a legjobb? Bármilyen tanácsot,információt a betegségről, tapasztalatot szívesen fogadok!!! Bármit!

@cherryblanca:

Először is jó lenne biztosat tudni. Ennyire fiatalon elenyészően ritkán fordul elő a demenciának ez a típusa. Érdemes lenne utánajárni, hogy valóban erről van-e szó, vagy egy másik típusú idegrendszeri leépülésről, és több orvos véleményét is kikérni.
Ha valóban Alzheimer, akkor sajnos nem tudom semmi jóval kecsegtetni. A tudomány jelenlegi állása szerint ez a betegség nem gyógyítható, de még lassítani sem minden esetben lehet.

Amennyiben a diagnózis megáll, akkor egy nagyon súlyos döntés előtt állsz: maradsz, vagy tovább állsz. Ha maradsz, akkor végig kell nézned (asszisztálnod, segítened), ahogyan a szeretett férfi elveszíti önmagát, s ahogyan te elveszíted őt. Ha elbúcsúzol, mert nem akarod, nem tudod feláldozni a fiatalságodat, mert jövőt akarsz, szerelmet, családot, gyereket, akkor valószínű, hogy bűntudatot fogsz érezni - annak ellenére, hogy racionálisan ez a lépés teljesen érthető és megalapozott.
Ebben a döntésben sokat segíthet a családod, baráti köröd, és maga a beteg személy is. Érdemes átgondolnod, hogy mennyire mély, mennyire fontos kettőtök kapcsolata. Kibírnád-e, hogy mellette legyél mindvégig? Kibírnád-e, hogy ne legyél mellette?
Egy biztos, a fiúnak sok támogatásra és szeretetre van szüksége. Alzheimeres beteget segíteni, ápolni, és igen, egyáltalán elviselni csak nagy szeretettel lehet. Ez a betegség ugyanis nem (csak) attól félelmetes, hogy elveszíti az emlékeit, hanem elveszíti a személyiségét is. Kiszámíthatatlanság, depresszió és agresszió, amik rendszerint együtt járnak a leépüléssel. Ezért a beteg szempontjából a legjobb az, ha ápoló személyek az ő szerető rokonai. A rokonok szempontjából már nem feltétlenül van ez így, mert hatalmas, elsősorban lelki terhet jelent ez az ápolás.

És hogy mit mondhatnál neki?
Nos, mit szeretnél mondani?
Addig, amíg kezdeti stádiumban van, még mindent megért. Később ezzel is lesznek problémák.
Én azt javaslom, amíg nem hoztad meg a döntést, hogy tudsz-e, akarsz-e mellette maradni továbbra is, addig nem sokat mondhatsz.
De ha úgy döntesz, nem akarod folytatni a szerelmi kapcsolatotokat, még akkor is tudsz neki segíteni, barátként.

A legtöbb, amit tehetsz, tehettek, hogy a lehető legtöbbet mozgatjátok az elméjét a fiúnak. Matekfeladatok, logikai feladványok, versek megtanulása, rejtvények fejtése, nyelvtanulás - ezek mind lassítják a leépülést. Minden nap 1-2 óra szellemi erőfeszítés. Lehet játékos formában is, mint az activity vagy az ország-város, a barkochba.
A lényeg, hogy csikorogjanak azok az agykerekek.
Továbbá érdemes az emlékeket többszörösen kódolni. Ezt úgy értem, hogy nem csak fotózni, aztán nézegetni a fotókat, de beszélni is róluk, a készülésük körülményeiről, az akkori hangulatról és érzésekről. Egy emlék minél több csatornán keresztül rögzül, annál nehezebben hull a feledésbe.
Sokat kell vele beszélgetni, emlékeket felidézni, és főleg sokat beszéltetni. Mindig türelemmel megvárni, hogy megtalálja a szavakat. Keresse csak, igyekezzen, próbálkozzon kifejezni magát.
Amikor a leépülés felgyorsul, akkor már nem lesz türelme ezekhez a játékokhoz, gyakorlatokhoz, beszélgetésekhez. De addig mindent meg kell próbálni.

Röviden ennyi. Erősnek kell lenni, bátornak kell lenni, de nem szabad hamis reményeket táplálni.
Én mindenesetre kívánok rengeteg erőt a döntéshez, és a jövőhöz.