Sokat vitatkozunk arról, ki hogyan éli az életét. A halál azonban tabu-témává silányodott modern társadalmunkban. Míg a természetközeli népeknél teljesen természetes folyamat maradt a haldoklás és halál, addig a mi - állítólag pedig küzdelemre és kitartásra edzett - szívünk nem viseli el még a gondolatát sem.

Régebben olvastam egy kis hírt egy kutatásról, melyben megkérdezték az embereket, hogyan töltenék életük utolsó óráját, ha választhatnának. Nem született különös eredmény. De elgondolkoztam azon, vajon miért vagyunk olyan önzőek halálunkban (is). Megpróbálom elmagyarázni, mire gondolok.

A halál fájdalmas - gondolom, testileg is, de most a lelki vonatkozásban értem. Felfogni és elfogadni létünk végét nem könnyű feladat. Nyilván ez lehet az oka annak, hogy az emberek többsége szerettei körében halna meg "legszívesebben". Én ezt úgy értelmezem, hogy mint valami varázsfallal úgy vennék körül magukat a szeretteikkel. Mintha megszokott életük személyei mágikusan képesek lehetnének távol tartani a félelmetes szokatlant.

A fent említett kutatás alapfeltevése szerint persze mindenki meghal, kb egyszerre.

De nekem az jutott eszembe, mi van akkor, amikor valami gyógyíthatatlan betegség foglyaként kell eltávoznod. Akkor is a családodat akarod az ágyad köré. Persze, értem én, és talán én is így tennék, hiszen nincs rettentőbb az ismeretlennél, s ha nem használsz vallásos mankókat, pontosan tudod, hogy nincs tovább.

De nem vagyunk ezzel a hozzáállással túl önzőek?

Most komolyan, tegye fel a kezét, aki ha elképzeli halálát, eszébe jut az is, hogyan éreznének a hátramaradtak. A szerettei, akikkel végignézette pusztulását. Akiknek az ő kívánságára tehetetlenül, könnyeikkel küszködve kellett sorakozni a halálos ágya mellett, megígérni fűt-fát, tartani benne a lelket, majd mikor vége, hazabotorkálni, órákig fogvacogva kuporogni a sötét szobában, és újra és újra végigélni a haldoklása filmjét...

Jó, talán most, hogy nem érzem a közelben ólálkodni a kaszást, nagy a szám, de valahogy úgy érzem, ezt nem tehetem meg azokkal, akiket valóban szeretek.

Más kérdés, hogy a hátramaradottak szemszögéből is megközelíthetjük a szenvedés dolgát, s lehetséges, hogy egyesek számára nagyobb kín lenne a tudat, hogy szerettét "magára hagyta" utolsó perceiben, mint hogy végig kellett azt néznie.

Különbözőek vagyunk.

A gyászmunkát sem egyformán végezzük.