Gondolatok

Felnyitotta a szemét. Még meg sem érkezett az első gondolat, amikor az érzés, a mindent beborító, átitató sötétség már körülfonta. Az eső csendesen kopogott az ablakpárkányon. Ez jó. - gondolta. - Jó, hogy esik. Minden nap esnie kellene. Nedves, nyálkás, borús. Pont ez illik a világhoz.

Felkelt. Pisilés, fogmosás, teavíz. Rutindolgok. Rutinérzések, rutingondolatok. Vajon mitől tud más lenni egy nap, mint a többi? Rábökünk napokra, és kinevezzük őket ünnepnek. Vagy legalábbis különlegesnek. Ki dönti ezt el? A Halottak Napján halottabbak tán a halottaink?

Halottak. Már megint itt vagyunk. Hónapok óta, minden nap. Minden órában.

Mindig itt vannak.

Eleinte számolta a napokat. Aztán ahogyan teltek a hetek és hónapokká kerekedtek, elvesztette a fonalat. Mama majdnem öt hónapja halt meg, papa mondjuk négy és fél. Így elég. Minek kellene pontosabban tudni? A fájdalom nem csökken. Egyetlen hajszálnyival sem. Nem csökken a bűntudat, nem csökkennek a mi-lett-volna-ha gondolatok. Éppen ilyenek lesznek a reggelek egy, tíz, húsz év múlva is.

Nélkülük lesznek.

És ilyenek lesznek az esték is. Lefekszik, lekapcsolja a villanyt, és megérkezik a jól ismert, szinte már várt zokogás. Már a váratlan kitöréseket is megszokta. Zuhany alatt, főzés közben, buszon ülve. Néha kioldja valami, egy hang, egy gondolat. Leggyakrabban mintha nem is lenne összefüggésben a külvilági történésekkel, pusztán egy robbanás, overflow odabent.

Leült az asztalához. Hosszan nézte a telefont. Többször is felhívta azóta a számot. Tudta, hogy ki van kapcsolva, tudta, hogy nincs már összeköttetés azzal a másik telefonnal. Mégis. Kellettek az ismerős mozdulatok. A számok bűvös sorrendje. Az az ezredmásodpercre felvillanó kósza gondolat, a lehetősége annak, hogy mi lenne, ha ...

Felforrt a teavíz. Fel kellene állni, kimenni a konyhába, lekapcsolni a gázt... de még mindig csak a telefont bámulta, bűvölten. Odanyúlt. Felemelte a kagylót, a tárcsahang mintha biztatta volna. Beütötte a számokat. Kihagyott a lélegzete, amikor meghallotta a csörgést. Megállt a világ. Nem voltak gondolatok. Nem voltak érzések. Csak a két telefont összekötő kapcsolat létezett.

- Nemesnép? Megint? Hisz ott nincs semmi. A nagy semmi közepén a nagy semmi.

- Igen.

- Akkor? Az jó?

- Igen. Megpróbálom elmagyarázni. Tudod, az életemet valahogy úgy képzelem el, hogy van egy viharban száguldó expresszvonat, annak egy fülkéjében állok, és a nyitott ablakon kidugom a fejem, és folyamatosan csap a szél meg a jeges eső a képembe. Amikor elmehetek Nemesnépre, az pedig olyan, mintha behúznám a fejem, becsuknám az ablakot, és leülnék az ülésre.

- Ó. Ez erős.

- Te nem szoktál így érezni?

- Nos... nem. Tudod, ha hasonlítanom kellene, akkor az én életem olyan, mintha egy leplombált ólomkoporsóban lennék leásva a Mariana-árok mélyére. Örökre. A nagy semmiben. 

Megint - mindig - magamból indulok. Honnan máshonnan? 

Próbálom feldolgozni a veszteségeimet.

Mi is a gyász? Sok minden. Félelem, fájdalom, düh, szomorúság. de ezen érzelmek magja tulajdonképpen a veszteség érzete.

Az én gyerekkoromat - s ezáltal személyiségem alakulását - két ember határozta meg a legmarkánsabban. Apám és anyai nagyanyám.

Apám a rengeteg elvárásával próbált embert építeni belőlem, nagymamám a feltétel nélküli szeretetével tett örök rajongójává.

Ha jobban belegondolok, mindketten a lehető legjobbat akarták nekem - mégis sok olyat tettek, aminek lelki súlyát máig nyögöm.

Rengeteg a kimondott és kimondatlan konfliktusunk - de sosem lesznek már közösen megoldva. Ez a két ember immár nem része az életemnek.

Mamám lassabban, apám nagyon gyorsan vált az Alzheimer áldozatává.

Megismernek még. Sőt, ősi érzelmek, ösztönök is ott munkálnak még bennük velem kapcsolatban.

De intellektusuk elérhetetlen.

Mamám tud még megfejthető mondatokat formálni, apám erre már képtelen. Látszik, ahogyan feszítik a gondolatok, utat keresnek, dörömbölnek - de mire a szájához érkeznek már értelmetlen, összefüggéstelen szavakként kerülnek elénk, s mi, a család, kétségbeesetten erőlködve próbálunk valami magvat, relevanciát találni bennük... mindhiába.

Régen mindketten nagy dumásak voltak. Ma csak ülnek köztünk, és hallgatnak.

Mamám valahai gonoszak kísérteteivel küzd, apám fúgázik (ha nem vagyunk éberek, elcsatangol, céljáról, saját magáról mit sem tudva).

Szenvedő testek (lelkek?), tudatuktól elválasztva.

Nem tudom, van-e még odabent valaki. Néha mintha megvillanna, egy-egy mozdulatban, mosolyban a valahai ember, de mire belekapaszkodhatnánk, szertefoszlik, s ismét csak az üres héj mered ránk.

Rengeteg érzelem kavarog, kavargott mindig is bennem velük kapcsolatban.

Annyi mindenről nem beszéltünk még. Annyi minden maradt bennem, amiket nem mondhattam el nekik. Azt hittem, van még időm. Van időm feldolgozni a korábbiakat, van időm átértékelni a velük való kapcsolatomat, van időm megfogalmazni a köszöneteket és elengedni a vádakat.

De nem így történt.

Belém szorult minden, mert ők elmentek már.

Nem lesznek már közös beszélgetések, viták, megvilágosodások és kiegyezések. Nincs lezárás. Nincs feloldozás - sem nekem, sem nekik.

Csak a várakozás maradt, a várakozás a befejezetlen történetek végére.

Lehet vajon élőket gyászolni?

Önsorsrontás-sorozatom második része. Első rész a bűntudatról szól, itt.

Önértékelés. Ezzel a szóval azt próbáljuk lefedni, hogy valaki mennyire gondolja saját magát értékesnek, fontosnak, mennyire érzi azt, hogy helyén van az életben.

Ezt a kifejezést mindenki ismeri, használja, de hadd pontosítsam, hogy számomra milyen jelentéseket hordoz. Tartalmazza a másokkal való kapcsolatunkat, az általános emberi normákhoz való viszonyunkat, emocionálisan megközelítve van egy büszkeség, egy szégyenérzet, egy makacsság komponense, hordozza továbbá a korábbi eredményeinket, a jövőbeli céljainkat is.

Mint azt láthatjuk, igen összetett jelenség s mint ilyen, sok buktatója van.

Leggyakrabban múltunk alakítja ki, hogy milyennek látjuk önmagunkat. Ne feledjük, az önértékelés szubjektív, nincs neki objektív komponense. Egy ember társadalom által elismert "értékét" lehet objektívnak nevezni, és az önértékelése építhet erre is, de nem feltétlenül van közük egymáshoz.

Egy zsarnok atya egy életre megnyomoríthatja sarja lelkivilágát, elhitetve vele, hogy ő értéktelen senki, egy engedékeny, rajongó anya kezei közül pedig általában pökhendi, nagyarcú erőgép kerül ki.

Egyik típus sem az egészséges önértékelés szobra.

Mind a túl alacsony, mind a túl magas önértékelés nagy károkat tud okozni.

Beképzelt. Magas lovon ül. Fennhordja az orrát. A túlzott önértékelésű ember nem csak átgázol másokon, hogy saját érdekeit érvényesítse, de meg is van arról győződve, hogy neki ez istenadta joga, mert ő valóban több, jobb másoknál. Ezek az emberek - különösen, ha pénz és hatalom is van mögöttük - hosszan képesek sikeresen működni tank-üzemmódban. Idősebb korukban azonban bekövetkezhet náluk paradigma-váltás, amikor elkezdik érezni a gyengülést, és más, hozzájuk hasonló, de ifjabb "kiskirályok" nyomulását.

Kár, hogy addigra általában elmarnak maguk mellől mindenkit, aki érzelmileg támogathatná őket életük végén. Bizony nem ritkán halnak meg magányosan, elfeledve. Sarjaik pedig gyakran az alacsony önértékelésűek táborához tartoznak, hiszen szülőként is a hatalmi skilleket használják.

Az alacsony önértékelés sok buktatót rejt, annak ellenére, hogy elsőre veszélytelenebbnek tűnik, mint a nagyarcúság.

Az alacsony önértékelésű ember nem hisz önmagában. Bármilyen tapasztalatai is vannak az életben, ezek őt nem építik, nem erősítik. A sikereit véletlen szerencseként, vagy mások jóakarataként könyveli el, a kudarcait bezzeg önmagának tekinti, azonosítja magával. Sosem érzi úgy, hogy valamit megcsinált, jól csinált. Sosem érzi úgy, hogy készen áll egy kihívásra, "level-lépésre". Háttérbe húzódik, nem képes döntéseket hozni, sem felelősséget vállalni. Bármi is a feladat, ő már az elején elkönyveli a bukást.

Lehet ő szépséges, lehet okos, lehet kimagasló tehetség - ő ezt nem ismeri fel/el, nem fogadja el, nem hiszi el. Nem képes belátni, hogy ő, önmaga, egyedül, immanensen hordozhat valamit, ami jó. Önmagában jót, a külvilág segítsége, beavatkozása nélkül. Az ő életébe jó dolog csak kívülről jöhet, mert neki nincs hite önmagában, s nincs sem teremtő, sem fenntartó ereje.

Persze szeretne ő szép lenni - hát elcseszi az életét plasztikai műtétekkel (emlékszünk, jó csak kívülről jöhet).

Szeretne ő okos lenni - akár évtizedeket is eltölt azzal, hogy mindenféle képzésekre jár. De sosem elégedett az eredménnyel, nem érzi azt, hogy fejlődött, hogy jobbá lett.

Ezek az emberek szépen, lassan, módszeresen elássák önmagukat, még akkor is, ha nagyon magasról indultak (gazdag, befolyásos családból).

Gyakori végzet a drogabúzus, főleg alkoholizmus. Hiszen minden nap egy lúzerrel (mindegy, hogy ki ő, önmaga szemében lúzer) kell farkasszemet nézniük a tükörben. Ugyan, ki bírná ezt józanul? Sokszor lehetetlen, megoldhatatlan élethelyzetekbe kerülnek, mert képtelenek elhinni, hogy van más, van jobb, és hogy ők képesek rá.

Általában hosszas pszichoterápia a kivezető út a saját maguk ásta gödörből.

Jó hír viszont, hogy a hozzátartozók, barátok segíthetnek.

Elsősorban sok dicsérettel és elismeréssel. Fontos, hogy valódi eredményeket dicsérjünk! Ha azért kapná az elismerést, mert szépen megmosta a fogát, hamar visszájára fordulna az "önbizalom-növelési tréning", hiszen ezzel megerősítve látná azt, hogy ő csak ennyire képes.

Lehet dicsérni például egy jól megoldott kényes szituációért (pimasz pénztáros lerendezése, szülinapi buli megszervezése).

A lényeg, hogy minden napra jusson valami pozitív megerősítés, valami, amitől kihúzhatja magát. Hosszadalmas folyamat ez, hiszen a gátak évtizedek alatt épültek fel, lebontani azokat nem kis kitartást, és komoly odafigyelést igényel.

Sok levelet kapok, és ennek nagyon örülök.

Annak már kevésbé, hogy mindenki inkább levélben kér választ, de természetesen továbbra is tartom magam ahhoz, hogy ezt - azaz a nyilvánosság elé állás (nem) választását - nem dolgom eldönteni, megkérdőjelezni.

Hadd tegyek azonban kísérletet egy jelenség leírására, amellyel újra és újra találkoztam az általatok felvázolt problémákban.

A figyelmesség, pontosabban a figyelmetlenség, ami megragadott.

Többen is írtok gondokról, melyek nagy része valószínűleg ki sem alakult volna, ha a történetben szereplő emberek jobban figyelnének a körülöttük levő emberekre, eseményekre.

A kommunikáció a figyelemmel kezdődik. Azzal a döntéssel, hogy igen, én akarok kommunikálni. Nyilván ez mindkét fél szempontjából szükséges lépés, de ne feledjük, hogy a "feladó", aki nyitja a kommunikációt, az ezzel a lépéssel már jelét adta annak, hogy akar kommunikálni. Fontos, hogy a "címzett" ezt észrevegye. 

Érdekes módon azon levelek, melyeknél a másikra való figyelem hiányát érzékeltem, rendelkeztek egy közös jellemzővel. Íróik énrám sem figyeltek. Tőlük egyen-levelet kaptam, "Tisztelt pszichológus úr/hölgy!" megszólítással. 

A tanácskérés - véleményem szerint - bizalmi dolog. Nem szaladunk oda fűhöz-fához, hogy adjon nekünk tanácsot, különösen, ha kényes kérdésekről van szó, általunk olyannyira kényesnek ítéltekről, hogy még név nélkül sem vállaljuk annak nyilvános megjelentetését. Nem gondolom, hogy az on-line pszichológushoz fordulás egyetlen helyes módja az, ha előbb felkutatjuk mindazt, amit róla tudni lehet (egyébként én így tennék, ha valamiféle szakember tanácsát kérném), de ha a dolgunkat megkönnyíti egy blog, saját néven vezetve..?

A figyelem hiánya mellett a figyelmesség másik aspektusának, valamiféle udvariasságnak a hiánya szintén tetten érhető itt.

Szeretném aláhúzni, hogy magamat, pontosabban a levél címzését mint eklatáns példáját emeltem ki a figyelmesség hiányának, bejegyzésemnek nem célja az öntömjén, illetve az áhítatos hajbók hiányolása. :) Lévén a sztorik nagyon különböznek, a legegyszerűbben ezzel a példával tudtam rámutatni arra, hogy mi lehet ezen történetek szereplőinek egyik komoly problémája.

Akarni kell kommunikálni. Erőfeszítéseket kell tenni az érdekében. Kevés megfogalmazni valami szöveget, illetve elvárni valami szöveget. Fel kell készülni arra, hogy nem azt kapjuk, amit várunk, és arra is kell tudnunk reagálni. Hitelesen, őszintén.

Enélkül egyszerűen nem működnek az emberi kapcsolatok.

Ne akarjunk manipulálni. Kicsikarni reakciókat. Csak próbáljunk meg leülni a másikkal szemben, és minden szavunkat nagyon megfontolni. Beszélni könnyű. Megy már a kétévesnek is. De a szavainknak súlya van. Vállalnunk kell értük a felelősséget.

Tehát a kommunikáció (aka beszélgetés) alapjai:

- figyelni a másikra,

- tiszteletben tartani a másikat, véleményét, szempontját,

- jóindulattal lenni a másik irányába,

- komolyan gondolni a szavainkat.

Ezekre mindenki képes.

Néha könnyen megy. Vagy mert megfelelő hangulatban vagyunk, vagy mert a másik "könnyű eset", vagy mert nincs közöttünk konfliktus.

Azonban akkor meg is kell próbálkozni a fentiek betartásával, ha pocsék kedvünkben vagyunk, ha a másikat rühelljük valamiért, ha érdekellentét feszül közöttünk.

Én azt vallom, hogy kommunikációval SZINTE MINDEN problémát meg lehet oldani.

De legalábbis mindenképpen meg kell próbálni.

UTÁNA, ha végképp nem megy semmi, akkor lehet kapcsolatot megszakítani, pereskedni, szóba sem állni többet, stb.

Most magam, a szakmám ellen beszélek, de tegyünk már bele egy picike erőfeszítést a kapcsolatainkba. :)

A keresztény kultúrkörben mindenkinek ismerős a hét főbűn.

Én szeretnék pár szót írni azokról a bűnökről, amiket önmagunk ellen követünk el.

- állandó bűntudat

- alacsony önértékelés

- halogatás / várakozás

- maximalizmus

- túlzott engedékenység

- bizalom-problémák

- biztonság-problémák

Nyilván van még több, de most hirtelen ezek jutottak eszembe. Talán később bővítem a listát.

Ezek a tulajdonságok azért veszélyesek, mert gyakran csak későn tudatosulnak, ugyanis addig, amíg a társadalom felé igyekszünk - és sikerül - megfelelően viselkedni, addig lehetünk jó fiúk/lányok, a saját életünk megrontása másokat kevéssé zavar, így nem kerül előtérbe.

Lássuk, mi is a gond ezekkel a tulajdonságokkal.

Kezdjük a bűntudattal.

Valamennyien követünk el stikliket, hibákat, vétkeket, akár bűnöket is.

Bliccelni a buszon.

Átlépni a sebességhatárt.

Lefizetni a rendőrt.

"Nem észrevenni", ha a pénztáros többet ad vissza.

"Szépíteni" az adóbevalláson.

Csalni vizsgán.

Csalni házastársat.

Befeketíteni kollégát.

Belenyúlni a pénztárba.

Mindenkinek van véleménye arról, hogy ezek a fenti vétkek vajon mennyire súlyosak, vagy súlytalanok.

Az egészséges, megfelelő erősségű (sajna ez ritka ám) felettes énnel rendelkező ember vagy el sem követi ezeket a bűnöket, vagy az elkövetésük után magába száll, végiggondolja, mit tett, majd vagy megpróbálja valahogyan jóvátenni, kompenzálni, vagy addig tépelődik rajta, míg sikerül neki valahogyan "leboltolni" a lelkiismeretével. Igen, van bűntudata, igen, megküzd vele, és igen, végül maga mögött tudja hagyni az egész ügyet.

A gyengébb felettes énnel rendelkezők gyakrabban esnek bűnbe. Vagy nem is éreznek igazán bűntudatot, vagy hamar megmagyarázzák maguknak (másoknak), hogy miért volt teljesen érthető és jogos az eljárásuk.

Ők általában nem alszanak rosszul.

Mi történik akkor, ha valakinek erős a felettes énje?

Pontosabban, ha valakinek erős a lelkiismerete (amit a pszichoanalízis a felettes én részeként tekint), de valójában az önkontrollja, a normatartása gyengébb?

Ezek az emberek azok, akik tulajdonképpen elátkozottak.

Saját maguk által.

Ahhoz nem elég erősek, hogy ellen tudjanak állni a kísértésnek, tehát bizony, megesik velük, hogy bűnöket követnek el. Azonban a lelkiismeretük combos, ezért a legkisebb vétkeket is mélységesnek és súlyosnak élhetik meg (gyakran öntudatlanul), és életük gyakorlatilag egy non-stop vezeklés, maga a Golgota.

Szenvednek önmaguk gyengeségétől, de képtelen úrrá lenni ezen. Ezek az emberek úgy élik az életüket, hogy folyamatosan azt érzik, nem érdemlik meg, hogy jó dolgok történjenek velük. Nem érdemelnek boldog, kellemes életet. Általában nem tudatosan, de tényleg el is érik azt, hogy sorra történjenek velük a kellemetlenségek. Hogy sose legyen elég pénzük. Hogy rossz családi légkörben éljenek (vagy egyedül). Hogy szenvedjenek a munkahelyükön. Hogy sorra megtalálják őket mindenféle krónikus betegségek, az adóhivatal, a betörők, stb. Ezek az emberek nem boldogok. Nem engedik meg maguknak.

Mindegy, hány év, évtized telt el egy általuk súlyosabbnak ítélt bűnük óta, mindegy, hogy mennyit ostorozták magukat miatta, sosem engedik el a további büntetést. Hogy mi a büntetés? Az örökös bűntudat, önmarcang, meg a fent sorolt "járulékos" gondok. 

Ezek az emberek kevesebbnek, értéktelenebbnek érzik magukat másoknál - pedig lehet ám, hogy valójában sokkal kevesebb a vétkük azokéinál -, úgy érzik, állandóan vezekelniük kell. Nem adnak, nem képesek adni feloldozást maguknak.

Gyakran nem is azért történik így, mert ők tudatosan elhatározták, hanem mert a lelkiismeretük foglyai, a tudattalanjuk mélységeiben ők az ultimate bűnösök, akiknek nincs, nem lehet kegyelem.

Hogyan lehet nekik segíteni?

Gyakran elég, ha rádöbbentjük arra, mit csinál.

Ha megtaláljuk azt a bizonyos eseményt (eseményeket), amit azóta is rág, csócsál elméje, mint kutya a gumicsontot, rávesszük, hogy engedje el végre a fájdalmas emléket, és egyfajta feloldozást adunk neki, mint valami gyóntatópap. 

A pszichológus egészséges emberekkel foglalkozik. Olyanokkal, akik úgy érzik, megrekedtek, akik tanácstalanok, akik szoronganak, akiknek döntést kell hozniuk egy fontos helyzetben, akiknek feldolgozatlan "csomagjuk" van, ami hátráltatja őket.

Valamennyien ismerjük a helyzeteket, mikor nem látjuk a fától az erdőt. Mikor nem akaródzik valamit felismerni, elismerni. Mikor tudjuk, hogy lépnünk kellene, de vagy fogalmunk sincs, merre, vagy nagyon is jól tudjuk, de nem találjuk hozzá az erőt magunkban.
Ezek azok az élethelyzetek, mikor elkel a segítség. 

S hogy miért éppen egy pszichó?
Miért nem elég átbeszélni a gondokat rokonokkal, barátokkal?

Véleményem szerint ennek egyszerű az oka: a legtöbb ember erősnek akar látszani. Különösen ismerősei, barátai előtt. Elismerni a pillanatnyi "gyengeséget" ciki, különösen korunkban, mikor a teljesítmény a minden, mikor szinte csak ez határozza meg, hogy egy embert elismernek-e. És mind éhezzük az elismerést, a megbecsülést. Rettegünk attól, hogy megszégyenülünk, alkalmatlannak mutatkozunk az élet valamely területén.

A pszichológus e tekintetben egy semleges terület.

Ismeretlen, elfogulatlan.

Előtte szabad valóban, maradéktalanul, felszabadultan őszintének lenni. Vele elengedheti magát az ember, ledobhatja szerepeit, álarcait, nála nem kell erőlködni, megfelelni valamiféle elvárásnak. Szabadon lehet az, aki. Megengedheti magának az önazonosságot, mert tudhatja, hogy itt elfogadják, olyannak, amilyen. nem kell játszani, nem kell játszmázni.

A pszichó további előnye, hogy "ki van képezve" arra, hogy emberekre figyeljen, hogy érteni-érezni próbálja őket, hogy segítsen nekik gondjaik megoldásában. Hiába a barátok legjobb akarata, ha nem ismerik az emberi lélek szokásos rugóit, ha nincsenek technikák a kezükben, amivel segíthetnek.
A pszichónak vannak.

Sok a félreértés, hiedelem, mítosz, félelem.

Elmondom, én mit gondolok erről.

Megszólítasz, elmeséled a gondodat, majd megkérdezed: Mit tegyek?

Nem tudom. Amíg nem ismerlek téged, nem ismerem igazán a problémádat sem, s nem tudhatom a megoldást sem. 

A pszichológus nem mindentudó. 

Távolságot tartasz, mert attól félsz, olvasok a gondolataidban.

Hadd nyugtassalak meg: nem, nincsenek paranormális képességeim. Ha néha úgy érzed, beleláttam a fejedbe, az csak azért történhetett, mert egy hullámhosszra kerültünk, miközben a történetedet mesélted. 

Utasításokat vársz. Vezetést. Tiltásokat és parancsokat.

Nem, barátom, nem ez a dolgom. Nem vagyok a főnököd. Rámutathatok dolgokra, megmagyarázhatok jelenségeket, de sosem dönthetek helyetted. Ez a te feladatod. Az enyém az, hogy ezt megkönnyítsem neked.

Kerülöd a tekintetemet, mert azt hiszed, a lelkedbe látok.

Ezt nem tudom egyértelműen cáfolni. Igen, vannak olyan pillanatok, mikor felvillan valami. Valami megfoghatatlan, valami érzés, valami bizonyosság. Nevezhetjük igazságnak. Azonban ezek a pillanatok valamennyiünket elérnek néha. A pszichológust talán kicsit gyakrabban.

Felejtsük hát el az omnipotenciát.

A pszichológus társ.

Aki melletted van, aki figyel rád, aki érteni akar, aki meg akar fejteni, aki úgy tekint rád, mint egyetlen, megismételhetetlen csodára.

Aki segíteni akar neked abban, hogy jobban értsed és elfogadd magadat és a világot. 

Egy kéz, amibe kapaszkodhatsz, egy fül, ami meghallgat, egy elme, ami veled és érted gondolkodik.

Önmagában senki és semmi.

Te formálod, te adsz értelmet létezésének.

Te teszed egésszé.

Filozófiai értekezés következik. (Nem, de jól hangzik. :))

Még nem tudom, eljutok-e valami felismeréshez végül (csodálkoznék), vagy maradok körben-körben-taposó.
 

Kérdezz meg bárkit. Komolyan. Szúrópróbaszerűen, akárkit. Mit válaszol erre a kérdésre:
- Vajon képes-e az ember változásra?
Én rendszeresen kapom azt a választ, hogy nem.
- Nem. Az emberek nem változnak meg. - mély és jelentőségteljes bólogatásokkal körítve, a sok sokat tapasztalt mind ezt feleli. Általában képesek példaértékű történetet is kiemelni tarsolyukból, eme mélységes és megingathatatlan igazságnak az alátámasztására.
Jó.
 

Válasszunk ismét random módon embereket, és tegyünk fel nekik egy nagyon hasonló, de mégis, alapvetően másik kérdést:
- Mondd csak, változtál, fejlődtél te az életed során?
Borítékolom, hogy amennyiben alanyod elmúlt 16 éves, sorra fogsz efféle hangzású feleleteket kapni:
- Ó, hát persze! Eleinte még..., aztán később persze... - Korábban gyakran, de manapság már inkább... - Régebben soha..., de mostanság... - Fiatalkoromban jellemzően..., azonban újabban...
És Hugo és Balzac és La Fontaine egymás vállát lapogatva zokognának a szebbnél szebb és emberibbnél emberibb fejlődéstörténeteken.
Hohóóó.
Ugye, hogy itt valami nem stimmel, nyájas olvasóm?
 

Lássuk, mit válaszolnék én a fenti kérdésekre.
Először is: igen, márpedig sokat változtam. Sőt. Egyenesen fejlődtem.
Másodszor pedig: igenis, az emberek képesek változni.

De tudom, hogy milyen bitang nehéz "jobbá lenni", és hogy ehhez gyakran van szükség valamiféle mentorra, tanácsadóra, példaképre, pszichológusra - és tisztában vagyok azzal is, hogy a változások nem feltétlenül pozitív irányúak.

Jó kérdés lenne, s ide illő, de most erre nem térek ki, hogy vajon a leépülés, szétesés, összetörés "sorsszerű"-e, eleve hordozta-e az illető magában ennek karmáját, vagy - ó, jaj, ez is? - véletlenszerű, hogy kit sújt?

Nos, térjünk vissza az eredeti témához, az emberhez, és tegyük fel a fentiekből szerintem egyenesen következő alapvető kérdést:
Ha valaki VALÓBAN AKAR jobb ember lenni, létezik-e BÁRMI, ami ebben az elhatározásában megingathatja, és annak kivitelezésében meggátolhatja?
 

Van-e hát szabad akaratunk, vagy a sors tép és lököd minket kedve szerint, s mi csak balgán hisszük, mert hinni jó, mert hinni kell, hogy előre?

Vajon mi alakítjuk-e életünket?

Felismerés persze nincs.

Mindig csak azok a fránya kérdések.

Vasárnaponként gyakran kimegyek a Tesco-ba, saját, ingyenes buszjáratán. Egyszerű, kényelmes. 

Pókembernek festett arcú ötéves kissráccal száll fel az apuka. Pár megálló múltán felpattan, jelez, hogy leszállnának. Csakhogy abban a megállóban éppen nincsen felszálló, a busz nem áll meg. 

Apuka elköveti az első kommunikációs hibát:

- Nem nyitja ki? - kiabál előre a sofőrnek. - Jeleztem!

Sofőr első hibája:

- És? - veti oda blazírtan.

Ekkor kiderül, hogy apuka tisztában van a szabállyal: a Tesco-busz nem BKV, hogy csak úgy fel-leszállogasson az úri közönség. Itt kérem Tescoba menés van. Aki felszállt, az oda megy, nincs apelláta. Ez az ingyenesség ára. Apuka tehát kushad. 

A kis pókember azonban értetlenkedik.

- Apaaa, miért nem szállunk leeee?

Apuka elköveti a második hibát:

- Majd a következőnél. - terel, nem ad valódi választ. Nem magyarázza el a gyereknek, hogy ezen a buszon más szabályok érvényesek, hogy ők most "tilos" akcióra készülnek.

A következő megállóban csak az első ajtónál van felszálló, a hátsónál, ahol ők állnak, nincsen, tehát nem is nyílik az ajtó.

Ez már háború.

A sofőr fenntartja, húzza a kínos helyzetet. Valószínűleg pontosan tudja, hogy zsarnokként viselkedik, mikor nem engedi leszállni a férfit a gyerekkel.

Nevelni akar? Vagy csak jól esik belekóstolni a hatalomba?

Apuka szintén nem siet megoldani a nyúló-rétesedő szituációt, kitartóan sunyít. Amikor a srác elkezdi mondogatni neki, hogy menjenek az első ajtóhoz, hiszen azt kinyitja a vezető bácsi, a hátsót meg nem, akkor ő makacsul ellenáll.

Még mit nem!

Hiszen akkor esetleg szóba kellene elegyedni a sofőrrel... 

Én egyszerűnek látom a megoldást, de talán csak azért, mert nő vagyok - nem szeretem a háborút. Ha apuka már az első alkalommal odament volna a sofőrhöz, és megkérte volna, hogy nyissa ki nekik az ajtót, hozzátéve, hogy tisztában van azzal, hogy ez nem szabályos lépés, akkor ezzel ő kvázi elismerte volna a sofőr hatalmát, aki valószínűleg - pár korholó, méltatlankodó szó után - engedte volna, hogy leszálljanak. Win-win.

Végül 4 megállóval később akad annyi felszálló a megállóban, hogy ők leszállhatnak.

Apuka futva, a gyereket maga mögött húzva iszkol a szituációból.

Vajon attól fél, hogy visszaparancsolják a buszra?

Láthatóan semmiképpen nem akar szembesülni a sofőrrel, aki elvigyorodik, ahogyan a loholó apuka után néz.

Talán úgy érzi, győzött.

Talán apuka is úgy érzi, győzött.

Én valamennyi szereplőt vesztesnek látom.

Nyilván nem fogok tudni erről a témáról Akadémiai szintű értekezést tartani, így meg sem próbálom. Inkább a lehető legszubjektívabban ragadom meg, és mesélek arról, ahogyan én emlékszem saját tapasztalásaimra, első rácsodálkozásaimra önmagamra.
Az első önismereti élményem a saját „művészetemmel” kapcsolatos. Lehettem 3 vagy 4 éves talán. Imádtam rajzolni. Egy távoli rokon mutatott rá arra, hogy né, ez a kislány kétkezes. Akkor figyeltem fel először arra, hogy valóban, különbözöm a többiektől, hiszen én egyszerre mindkét kezemben ceruzát fogva, szinkron-rajzoltam. Az iskolában természetesen leszoktattak erről. Később sokat fogalalkoztatott ez a jelenség, kerestem az okokat és kapcsolatokat, így még mielőtt belevágtam volna valós pszichológiai tanulmányaimba, már elég sokat tudtam az agyi féltekék munkamegosztásáról és együttműködéséről, és ezáltal a saját működésmódomról is.
Ebben az esetben tehát saját alkotási módszerem volt az, mi közelebb segített önmagam megismeréséhez. Van azonban egy másik megközelítése is a saját művészkedésnek, mégpedig az ábrázolt téma felől.
Óvodás koromban kezdődött, s tart máig is. Szeretek rajzolni, tudok is. De fura módon szinte kizárólag női alakokat. Vagy szépséges „királylány” ruhában, vagy meztelenül. Kölyökkoromban sokszor faggatott apám, hogy mi ennek az oka. Most utólag úgy vélem, tán megijedt, hogy „más” vagyok. Pedig egészen másról van szó. Kislányként a tündérmesék hatására természetesen királylány volt az az ideál, mit szerettem volna elérni. Ma már nem annak nevezném persze. Valahányszor rajzolok, azt a vágyott állapotot próbálom megragadni, amilyen nem vagyok, de szeretnék lenni. Nyilván mondanom sem kell, hogy az énideál ismerete igen fontos talpköve az önismeretnek.
S miközben a lehető legaprólékosabban kidolgoztam a vágyott külsőt, párhuzamosan történeteket találtam ki ezzel a tökéletes alakkal a főszerepben, s ezáltal a számomra kívánatos belső tulajdonságokat is elkezdtem kiépíteni. Amit láttam filmben vagy olvastam könyvekben, ellestem a szereplőktől jellemzőiket, „felpróbáltam” azokat, s megtartottam, ha tetszett, elvetettem, ha nem.
Legelső meghatározó olvasmányélményem a Winnetou volt. Korán megtanultam olvasni, így ezt a négykötetes romantikus eposzt már 7 évesen kiolvastam. A főszereplő személyisége lenyűgözött. Hosszú évekig volt hát ő a férfiideál, ő volt vágyott jövendőbelim, a mesebeli hercegem. Ha megkérdezték a kisleányt, aki voltam, hogy milyen lesz a férje, magától értetődő természetességgel mondtam, hogy indián. Sajnos a felnőttvilág nem értette meg a lényeget, így ahelyett, hogy visszakérdezett volna, miért, inkább mindentudóan kinevettek, vagy elbölcselkedtek azon, hogy ez miért lehetetlen ötlet. De most, igaz, nem kérdezi senki, elmondhatom, mit jelent nekem az a szó, hogy indián. Az indián higgadt, csendes, megfontolt, erős (de nem agresszív), igazságos, barátságos, jóindulatú, szerény, erős az önkontrollja, szorosan kötődik szeretteihez. Lám, az a hétéves kislány már nagyon is jól tudta, mik a valóban értékes emberi tulajdonságok – ugyanis ma is ezeket tartom az alapnak.
Gyerekkoromban kétféle könyv volt, amit gyakorlatilag válogatás nélkül faltam: a kalandregények (különös tekintettel az indiános könyvekre) és a tudományos-fantasztikus irodalom. Természetesen van bennük közös pont: a csodálatos és ismeretlen kalandok. Csupa rejtély, csupa izgalom. Félelmetes idegen világok, ahol minden más és mégis, vonz, mint lepkét a fény. Ha jobban meggondoljuk, egy gyermek élete tele van rejtéllyel és újdonságokkal. Türelmetlenségéhez és kíváncsiságához képest lassan tágul csak a kör, amit ismer, ismerni vél a világról. A sci-fi irodalom óriási léptékkel mér, gigantikus tudás tárháza – valahogy nem is csodálkozom, hogy az az állandóan kíváncsiskodó, mindent tudni akaró lányka nagykanállal akarta falni a felnőttség titkait. Bizony, ahogy így visszaemlékszem, sokszor meg is akadt a torkomon egy-egy Bradbury, Clarke, Zsoldos vagy Asimov, s behabzsolása nem kielégültséget hanem zavarodottságot, valami furcsa és kellemetlen szorítást hagyott hátra bennem. Nem szegte kedvemet ez sem. Pedig tudom, hogy máig kavarognak még bennem abból a korszakból származó, emésztetlen tartalmak.
A misztérium, a szokatlan, a váratlan, a kegyetlen még mindig vonz. Akkor még kívül, a világ történéseiben kerestem a válaszokat a Nagy Kérdésekre. Harmincas éveimben ez a kutatás feltűnően befelé fordult, s immár az emberi lélek titkai érdekelnek, hisz tudom már, hogy a dolgok nem csak úgy, történnek, azokat emberek teszik – s nekem tudnom KELL, hogy miért teszik.
Ez a kedvenc kérdésem, egészen apró korom óta: miért. Ha a „hogyan” érdekelt volna jobban, bizonyára engedtem volna apám nyomásának, s lettem volna mérnök, mint ő. De pszichológus vagyok, mert a „miért” életem kérdése.
Ez a lázas „miért” kísérte végig kamaszkorom kedvenc olvasmányait is. Megőrültem a bennem fellobbanó tehetetlen dühtől, amikor Goriot apó századszor is fejet hajtott valamelyik zsarnok lánya előtt, vagy amikor Raszkolnyikov nem volt képes kihasználni az egyetlen esélyt, mely megmenthette volna. Legszívesebben fejbe vágtam volna ilyenkor a „hülye” szereplőt, aki ostobán elrontja az életét.
Most már tudom, hogy Hugo, Balzac, Dosztojevszkíj, Tolsztoj, Maupassant műveinek olvasása alatt kezdett bennem formálódni, s az idő múlásával egyre sürgetőbbé válni elköteleződésem az igazság, sőt, az Igazság felé. Később, ahogy felnőttem, ez a megszállottság legömbölyödött, letisztult. Immár nem hiszem, hogy létezik univerzális, ultimate Igazság, amit nekem lánglelkűen hirdetnem s védenem kötelező, de igenis hiszem, hogy van az emberi létben valami alapvető (ahogyan a humanisztikusok mondják: genuin) jó, amire törekedni kell – s ezt nevezhetjük igazságnak is akár. 

Toporzékoló kétéves a közértben sikítva követeli a csokikát?

Rosszalló tekintetek, fejcsóváló nénikék. Anyuka jó esetben pironkodva a "szégyenen", próbál beszélni a gyerek fejével, rosszabb esetben odaadja a csokit, legrosszabb esetben üvöltözve legazemberezi, rázza, rángatja a kicsit.

Rossz szülő?

Könnyen vágjuk rá, szinte gondolkodás nélkül.

Annak látszik. Ahogyan a gyerek meg rossz gyereknek látszik.

Vénülő kezével reszketve kapaszkodik rég felnőtt egyszülött magzatába, kinek számára így nemhogy az emberi kapcsolat, de levegő is ritka, s majd megfúl a szerető szorításban?

A rettegő, valahol valamit nagyon elfuserált asszonyt szánjuk-e, amiért egyfia a világ végéig is elmenekülne tőle, ha nem nevelte volna gyengére, vagy a gyermekét, kinek kétszer kell megszületnie, ha valaha élni akar?

Rossz szülő? Rossz gyerek?

Számít ez még?

Kapálózó, minden lehető módon ellenálló, legalábbis közepes képességű lánykáját tolja, nyomja, passzirozza be a gimnáziumba az ambíciózus anyuka, aki akár a gyerek körme szakadtáig is, de kiharcolja, hogy igenis gimnáziumi érettségije legyen a büdös kölöknek?

A tanárok figyelmeztetése, a gyerek konok, csakazértis nemtanulása és zsinórban szerzett elégtelenjei sem nyitják fel anyuka szemét: váltani kéne, amíg nem késő. Amíg a lány nem fedezi fel az alkohol, a fű, a penge okozta "megkönnyebbüléseket".

A szülők álmaiért a gyerekek kellene küzdeniük?

Vajon a jó ember - rossz ember egy az egyben megfeleltethető tehető a jó szülő - rossz szülő fogalompárnak?

Lehet-e jó ember egy rossz szülő?

Leary nem szokványos, semmilyen értelemben. Ellentmondásos kép rajzolódik ki róla mint magánember és mint tudományos kutató egyaránt. Halála még túl közeli, így nem jósolhatjuk biztosra, hogy neve bekerül a legnagyobbak közé az utókor emlékezetében, de máris vannak erre utaló jelek.

 Timothy Francis Leary 1920 október 22-én született az Amerikai Egyesült Államokban, ír bevándorló apa egyetlen gyermekeként. Három főiskolán is tanult: először egy vallási (Holy Cross), majd katonai (West Point) intézménybe járt, majd 1943 megszerezte a BA fokozatot pszichológiából az Alabamai Egyetemen – bár erről ellentmondásosak az információk: állítólag tanulási nehézségei voltak, így végül a BA-t az amerikai hadsereg őrmestereként tette le, az Egészségügyi Hadtestnél.

1946-ban a washingtoni State-en szerezte meg az MA fokozatot, majd 1950-ben a californiai Berkeley-en a PhD-t. Disszertációjának címe "The Social Dimensions of Personality: Group Structure and Process." (A személyiség szociális dimenziói: felépítés és működés). Kutatott a Berkeley-n és tanított a Harvardon. Tudományos munkásságában arra fókuszált, hogy az interperszonális folyamatok hogyan használhatóak a személyiség-típusok illetve a személyiség zavarok felismerésére.

Leary tudományos karrierje tehát ígéretesen kezdődött. Első, The Interpersonal Diagnosis of Personality címet viselő pszichológiai szakkönyve (1957) elnyerte az Amerikai Pszichológiai Társaságtól az év könyve kitüntetést, és a benne leírtakat ma is széles körben alkalmazzák a klinikai pszichológia területén, többek között az MMPI diagnosztikus kategoriáihoz is felhasználták eredményeit. Nevéhez köthető a csoport-terápia ötlete. A továbbiakban kivonatosan ismertetem személyiségelméletét.

A személyiség szerkezetét 16 alaptémára építette fel. Ezek a következőek:

A- Vezető, irányító

B- Öntörvényű, nárcisztikus

C- Versengő, kizsálmányoló

D- Büntető, ellenséges

E- agresszív, szadisztikus

F- Lázadó, nonkonformista

G- Bizalmatlan, kétkedő

H- Önbüntető, mazohisztikus

I- Gyenge, önalávető

J- Könnyen irányítható

K- Függő, ragaszkodó

L- Kooperatív

M- Szeretetteljes

N- Gondoskodó

O- Nagylelkű

P- Sikeres, csodálatot keltő

A témákat egy kördiagramon helyeze el, melynek tengelyei a Szeretet-Gyűlölet és a Dominancia-Szubmisszió dimenziók. (1. ábra)

Az alaptémák párosításával 8 személyiségtípust határozott meg, melyeknek leírta a normális, szociális interakciókban kívánatos működésformáját, illetve a patológiás változatát.

Minden egyes személyiségtípushoz társított egy szabvány-patológiát is. Elméletében itt nem állt meg, mert érdekelték a terápiás módszerek is, melyekkel a különböző személyiségzavarok gyógyíthatóak. Leary úgy vélte, hogy a személyészlelésnek és a későbbi terápiának öt szintet kell végigjárnia ahhoz, hogy sikeres legyen.

A szintek a következőek:

I. Nyílt kommunikáció szintje

Ennek segítségével az objektív selfet tárhatjuk fel, azaz meghatározhatjuk, hogy milyennek is látszik a személy megjelenése, gesztusai, kommunikációs stílusa alapján. Mivel nem akaratlagos, hanem reflexes, ezért erősen ellenáll a változtatásoknak.

II. Tudatos önjellemzés szintje

Ezzel arról kapunk információt, hogy a személy milyen képet akar festeni magáról mások felé, Jung kifejezésével élve, milyen a „personája”, és bepillantást nyerhetünk a szubjektív világába (selfjébe). Az interperszonális stílus erősen torzíthatja.

III. Egyéni szimbólum-alkotás szintje

Ezen a szinten a tudatelőttes tárul fel előttünk – azok a módok, ahogyan a tapasztalatait szervezi, összekapcsolja. A belső feszültségekre adott reakciókat hordozza. Fantáziákban, álmokban nyilvánul meg.

IV. Ki nem fejezett tudattalan szintje

Ez a szint állítja a legnehezebb feladat elé a terapeutát, hiszen a tudattalan feltárásánál rengeteg nehézségbe-ellenállásba ütközhetünk. Ezen a szinten ismerkedhetünk meg a személy valódi mozgatórugóival. Elhárításokban, szelektív felejtésekben érhetjük tetten.

V. Értékek szintje

E szint feltérképezésének hozadéka a személy ideális selfjéről való ismeret. Értékeiben ítéleteit, attitűdjeit, preferenciáit, céljait hordozza, s annak a képét, hogy milyen is szeretne ő lenni. A társadalmi elvárások identifikációja.

Variabilitási szinteknek nevezi a szintek közötti diszkrepanciákat. Ezek az eltérések szintpáronként más jelentést hordoznak, más megoldandó problémára figyelmeztetnek.

I.-II. önáltatás

II.-V. önértékelés

I.-V. önmegvalósultság

II.-III. elfojtás

Személyiségmodelljét átitatja saját személyisége. Az, hogy mennyire fontosnak tartja a személyes kommunikációkat, az emberek közötti kapcsolatot, hogy külön figyelmet fordít az önmegvalósítási problémára, előrevetíti életének kalandos alakulását.

Mai szemmel természetesen meghökkentő, amilyen vehemenciával kiállt a jogáért, hogy drogozhasson, illetve hogy tudatmódosító szereket használjon fel terápiás célra, de a 60-70-es években ez nem is volt példa nélkül való.

Leary öntörvényű, fékezhetetlen személyiség volt, aki a megfelelő időben és megfelelő helyen született ahhoz, hogy elméleteire és fantazmagóriáira a világ kíváncsi legyen. Egyben az is valószínű, hogy ha nem csöppen bele a New Age gyakran zavaros világába, akkor talán más irányból próbálta volna megközelíteni a tudattalan feltárását, és nem épp az akkoriban roppant népszerű és törvényileg még szabályozatlan drog-használatot választotta volna erre a célra.

1955-ben első felesége öngyilkosságot követett el – két gyermekük maradt rá. Nem hiszem, hogy túlzás lenne az a feltételezés, hogy könyve és későbbi életútja ennek az eseménynek a feldolgozása is egyben. Ez a tragédia, illetve az azokról az időkről írott önvallomása – „úgy működtem akkoriban, mint bármely középosztálybeli-liberális-intellektuális robot” - előrevetítette az életében hamarosan bekövetkező fordulatot.

Leary munkásságában ez a személyiségelmélet volt az egyetlen, melyet az akadémikus pszichológia elfogad mint tudományos eredményt. A továbbiakban Leary ugyanis jócskán elkanyarodott a mainstream pszichológiától, és egyre veszélyesebb kiruccanásokat tett a parapszichológia, az ezotéria világába – mígnem már nem volt számára visszaút a valódi tudományos életbe, így ott is rekedt.

1960-ban egy mexikói vakáció során – mely helyszín választása eleve nem is volt véletlen - megismerkedett a hallucinogén Psylocibe gombával, amelyet egy helyi sámántól kapott. 1965-ben úgy nyilatkozott, hogy „többet tanultam az agyamról és lehetőségeiről, sőt, a pszichológiáról abban az öt órában, míg a gomba hatása alatt voltam, mintha 50 évet töltöttem volna pszichológiai kutatással” ["learned more about... (his) brain and its possibilities... (and) more about psychology in the five hours after taking these mushrooms than... (he) had in the preceding fifteen years of studying doing (sic) research in psychology" (Ram Dass & Fierce Grace, 2001)].

Az élmény hatására tanszékén különböző hallucinogén drogokkal kezdett kísérletezni, először psylocibinnel, peyote-tal és meszkalinnal, később LSD-vel is.

Vallotta, hogy a pszichedelikus drogok (főleg az LSD) példátlanul jótékonyan képesek megváltoztatni a viselkedést, amennyiben pszichológusi felügyelettel, megfelelő adagolásban szedik. Általánosságban a kísérleti alanyainak 75%-a számolt be valamiféle misztikus, spirituális élményről a „trip”-je alatt, melynek hatására élete gyökeres fordulatot vett. Hosszútávon az alkoholizmus elleni klinikai használat, illetve a bűnözői életmód megváltoztatásának víziója lebegett Leary szeme előtt mint kutatási végcél. A Concord Prison kísérletben, melyben ő és lelkes asszisztensei a raboknak psylocibint adva vezették végig őket hallucinációikon, határozottan mutatkoztak is bíztató jelek, mert utókövetése szerint az akkor kezeltek 80%-a felhagyott későbbiekben a bűnözői életmóddal. Az adatok mégis bizonytalanok, mert kísérletét rengeteg metodológiai kritikai is érte.

Kísérletei hamarosan hírhedtté váltak, miután az ellenkultúra olyan prominensei, mint Aldous Huxley, Arthur Koestler és Allen Ginsberg is részt vettek a szeánszokon. Ugyanezek a nevek bukkannak fel, ha a kilencvenes évek New Age kultuszait tanulmányozzuk az interneten. Leary a hallucinogének által kiváltott misztikus élményt tanulmányozva gyakorlatilag korlátlan mennyiségben osztogatta a drogot, és egyre vadabbakat nyilatkozott. Ezzel tudományos karrierjét tulajdonképpen felcserélte előbb a hallucinogén drogok - majd későbbiekben a virtuális valóság - kínálta világmegváltás prófétájának szerepére.

A tudományos világ nem nézte jó szemmel munkásságát, ráadásul a rendőrség is felfigyelt a kutatásaira. Ugyanis mivel magas követelményeket támasztott az azokban való részvétel feltételeként, így a rengeteg önkéntes többségét elutasította. (Idevág egy a drogok legalizációját elérni kívánók által sokszor hangoztatott kijelentése: Az anyag nem minden agynak való – csak az egészséges, boldog, jelentékeny, reményteljes, humoros, gyors gondolkodású keresheti az ilyen élményeket. Ez az elitizmus teljesen self-függő. Kérlek, tartózkodj tőle, hacsak nincs nagy önbizalmad, nem vagy öntörvényű és igényes. / "Acid is not for every brain - only the healthy, happy, wholesome, handsome, hopeful, humorous, high-velocity should seek these experiences. This elitism is totally self-determined. Unless you are self-confident, self-directed, self-selected, please abstain."- St. Timothy) Ezen önkéntesek persze leggyakrabban masszív drogosok voltak, akik ha így nem is jutottak szerhez, egyre nagyobb számban lebzseltek az egyetem környékén, mely terület hamar a drogkereskedelem egyik helyi központjává vált. Leary mindeközben oly mértékben belefeledkezett kísérleteibe, hogy elhanyagolta kurzusait. Az így kialakult állapot tehát több szempontból is tarthatatlanná vált az egyetem számára.

A Harvard Egyetemről való eltávolítása után (1963) a pszichedelikus mozgalom élére állt. Néhány hívével együtt egy bérelt birtokon folytatták a kutatásokat. Új pogányságot hirdetett, a jövőből idevetődött antropológusként tekintett önmagára, az életet mint művészetet próbálta megfogni. Híres szlogene, a "turn on, tune in, drop out" (kb. drogozz be, hangolódj rá, hagyd abba) a polgári társadalom elvárásait elutasító és a korlátlan szabadságeszményt hallucinogén szerek által kiváltott miszticizmussal kombináló hippi-kommunák jelszavává vált.

Mexikóban pszichedelikus kutatóközpontot alapított, de a hatóságok hamar kiutasították.

1965-ös indiai útja során áttért a hindu vallásra, hazatérve a BBC kamerájába mondta hogy "tizenöt éven belül ez egy LSD ország lesz, és a Legfelsőbb Bíróság marihuánát fog szívni".

1966-ban megalapította a Spirituális Felfedezés Ligát (League for Spiritual Discovery), melynek lényegét vallásként állította be, és szentségeként az LSD-t jelölte meg. Ugyanekkor a kormány betiltotta az LSD-t, és valamennyi ezzel a szerrel kísérleteket folytató vizsgálatot lezáratatott. Leary tevékenysége ettől kezdve illegálisnak számított.

A 60-as évek végén kidolgozta a tudat körmodelljét (circuit model of consciousness), melyben kifejtette, hogy az emberi agy/idegrendszer 7 körből áll, melyek – aktivált állapotban – 7 tudatossági szintért felelnek. Később kibővítette elméletét egy nyolcadik körrel is. Az első 4 kör az úgynevezett lárva-állapotot (larval) tükrözi, melyben mint földhözragadtak élhetünk csak, a felsőbb 4 kör már a csillag-állapothoz (stellar) tartozik, ezek már “földönkívüli” élményszintek. Evolúciósan vagyunk arra kódolva, hogy az életünk során alapértelmezésben megadatott első négy szintet minden erőnkkel megpróbáljuk túlhaladni, elérni a lehető legmagasabb szintű tudatállapotot. Úgy vélte, hogy a tudatosság kiterjedése vonja majd magával a technikai fejlődést, és emeli magasabb síkra a szociális interakciókat is. Azt is állította, hogy e célok elérése érdekében a tudatmodosító szerek használata igenis elfogadható, sőt, kifejezetten kívánatos, mert – bár hasznosnak találta a jógát és a meditációt is - segítségükkel gyorsabban lehet eljutni magasabb szintre. Hírdette, hogy az ötödik szint funkciója egyenesen az, hogy alkalmassá tegye az embert az alacsony gravitációs, illetve az abszolút nulla fok hőmérsékletű élettérben való létre.

1970-ben 37 évi börtönbüntetésre ítélte egy kaliforniai bíróság kábítószercsempészetért. A börtönből még ebben az évben megszökött.

Európában kalandozott, majd Svájcban találkozott Dr. Albert Hoffmannal, az LSD felfedezőjével. Svájcból Afganisztánba ment, de a CIA Kabulban elfogta. Annak érdekében, hogy elkerülje a rá kiszabott 95 év halmazati börtönbüntetést, együttműködött az FBI-jal, és információt szolgáltatott ismert radikális baloldali csoportokról, így 1975-ben amnesztiát kapott.

A nyolvanas évek Hollywoodjának népszerű alakjá vált. Elsősorban élménydús előélete és karakteres személyisége nyűgözte le a filmes világot. Előadásaival turnézott, ismert és gazdag emberé vált. Mindeközben továbbra is szerhasználó volt, csak immár nem népszerűsítette azt. A Föld kipusztulását természetes folyamatnak tartotta, a környezetvédelem szerinte nevetséges, az igazi megoldás az űr meghódítása, melyre ő maga is komolyan készült. Míg a börtönben futurisztikus műveket írt az űrkolonizációról, valamint exo-pszichológiával, keleti filozófiákkal, spirituális transzcendenciával, okkult tudományokkal foglalkozott, szabadulása után egyre inkább a számítógépek világa felé fordult az érdeklődése. Programokat írt, és a virtuális valóságról, a "cyberspace"-ről esszézett. Véleménye szerint az internet a 90-es évek LSD-je.

1989-ben egy újabb tragédia árnyékolta be életét: legidősebb lánya hosszas pszichiártiai kezelés után öngyilkosságot követett el (épp mint korábban anyja tette).

Learry az alternatív kultúra emblematikus figurája volt. A hatvanas években többek között William S. Burroughs-zal, John Lennon-nal, Jimmy Hendrix-szel, a kilencvenesekben William Gibson-nal (a Neuromancer című cyberpunk biblia szerzője), és J. P. Barlow-val (az Electronic Frontiers Foundation, az elektronikus polgárjogokért küzdő civil szervezet egyik alapítója) dolgozott együtt.

Majd két tucat könyve és számtalan cikke jelent meg. A hatvanas éveket a Flashbacks-ben (1983) összegezi, a kibernetikus világ metafizikájáról a Chaos & Cyberculture-ben (1994) értekezik. Összesen 5 feleséget “fogyasztott el” élete során.

Filozófiai munkái rendkívül népszerűek az Interneten, ahová, tudatosan készülve a fizikai halálra, maga is felköltözött: virtuális birodalma a http://leary.com/ címen található.

Leary utolsó könyvében a meghalás művészetével foglalkozik, és a halált mint egy újabb érdekes kihívást kezeli. Utolsó akarata is minimum szokatlan, ahogyan egész pályája nem hétköznapi: 1996 május 31-én bekövetkező halála után hamvait az űrbe temetik.

Felhasznált irodalom

Nagybányai Nagy O.: Pszichodiagnosztika II. előadás. ELTE-PPK

http://en.wikipedia.org/wiki/Timothy_Leary

http://leary.com/

http://deoxy.org/leary/htm

http://futurehi.net/docs/8circuit.html

http://www.csp.org/chrestomathy/timothy_leary.html

Ram Dass [eredeti nevén Richard Alpert] és Fierce Grace (2001): Zeitgeist Video

Leary művei

The Dimensions of Intelligence (M.S. thesis, Washington State University, 1946)

• The Social Dimensions of Personality (Ph.D. thesis, University of California, 1950)

• The Interpersonal Diagnosis of Personality. Leary, Timothy. 1957.
• The Psychedelic Experience: A Manual Based on the Tibetan Book of the Dead. Leary, Timothy and Metzner, Ralph, Alpert, Richard, Karma-Glin-Pa Bar Do Thos Grol. 1964. (ISBN 0-8065-1652-6)
• Psychedelic Prayers & Other Meditations. Leary, Timothy. 1966. (ISBN 0-914171-84-4)
• Start Your Own Religion. Leary, Timothy. 1967. (ISBN 1-57951-073-6)
• The Politics of Ecstasy. Leary, Timothy. 1968. (ISBN 0-914171-33-X)
• High Priest. Leary, Timothy. 1968. (ISBN 0-914171-80-1)
• Confessions of a Hope Fiend. Leary, Timothy. 1973.
• Mystery, magic & miracle: Religion in a post-Aquarian age, (A Spectrum book). Heenan, Edward F. and Jack Fritscher, Timothy Leary. 1973. Prentice-Hall. (ISBN 0-13-609032-X)
• What Does WoMan Want?: Adventures Along the Schwartzchild Radius. Leary, Timothy. 1976. Describes techniques of "Hedonic Engineering" (Leary's name for tantric sex).
• The Periodic Table of Evolution. Leary, Timothy. 1977
• Exo-Psychology: A Manual on The Use of the Nervous System According to the Instructions of the Manufacturers. Leary, Timothy. 1977. Starseed/Peace Press.
• Changing My Mind Among Others. Leary, Timothy. 1982. Prentice Hall Trade. (ISBN 0-13-127829-0)
• Flashbacks. Leary, Timothy. 1983. Tarcher. (ISBN 0-87477-177-3)
• Flashbacks. Leary, Timothy. 1983. (ISBN 0-87477-497-7)
• What Does Woman Want. Leary, Timothy. 1987. New Falcon Publications. (ISBN 0-941404-62-5)
• Info-Psychology. Leary, Timothy. 1987. (ISBN 1-56184-105-6)
• Info-Psychology: A Revision of Exo-Psychology. Leary, Timothy. 1988. Falcon Pr. (ISBN 0-941404-60-9)
• Change Your Brain. Leary, Timothy. 1988. (ISBN 1-57951-017-5)
• Your Brain is God. Leary, Timothy. 1988. (ISBN 1-57951-052-3)
• Game of Life. Leary, Timothy. 1989. New Falcon Publications. (ISBN 0-941404-64-1). (Original Edition Published in 1977)
• Uncommon Quotes: Timothy Leary. Leary, Timothy. Audio tape. 1990. Pub Group West. (ISBN 0-929856-01-5)
• Chaos and Cyber Culture. Leary, Timothy and Michael Horowitz, Vicki Marshall. 1994. Ronin Publishing. (ISBN 0-914171-77-1)
• HR GIGER ARh+. Giger, H. R. (foreword). 1994. Benedikt Taschen Verlag. (ISBN 3-8228-9642-X)
• Surfing the Conscious Nets: A Graphic Novel. Leary, Timothy and Robert Williams. 1995. Last Gasp. (ISBN 0-86719-410-3)
• The Lost Beatles Interviews Leary, Timothy (Afterword) and Geoffrey Giuliano, Brenda Giuliano. 1996. Plume. (ISBN 0-452-27025-1)
• Intelligence Agents. Leary, Timothy. 1996. Ronin Publishing. (ISBN 1-56184-038-6)
• Concrete & Buckshot: William S. Burroughs Paintings. Leary, Timothy and Benjamin Weissman. 1996. Smart Art Press. (ISBN 1-889195-01-4)
• Design for Dying. Leary, Timothy, with Sirius, R. U. 1997. HarperCollins Publishers Inc. ISBN 0-06-018700-X (cloth); ISBN 0-06-092866-2 (pbk.); ISBN 0-06-018250-4 (intl).
• El Trip de La Muerte. Leary, Timothy. 1998. Editorial Kairos. SPANISH. (ISBN 84-7245-408-8)
• The Delicious Grace of Moving One's Hand: The Collected Sex Writings Leary, Timothy. 1999. Thunder's Mouth Press. (ISBN 1-56025-181-6)
• Turn On, Tune In, Drop Out. Leary, Timothy. 1999. Ronin Publishing. (ISBN 1-57951-009-4)
• Politics of Self-Determination (Self-Mastery Series). Leary, Timothy. 2001. Ronin Publishing. (ISBN 1-57951-015-9)
• The Politics of Psychopharmacology. Leary, Timothy. 2001. Ronin Publishing. (ISBN 1-57951-056-6)
• Musings on Human Metamorphoses. Leary, Timothy. 2002. Ronin Publishing. (ISBN 1-57951-058-2)
• Evolutionary Agents. Leary, Timothy and Beverly A. Potter. 2004. Ronin Publishing. (ISBN 1-57951-064-7)
• Interpersonal Diagnosis of Personality: A Functional Theory and Methodology for Personality Evaluation. Leary, Timothy. 2004. Resource Publications. (ISBN 1-59244-776-7) (Original Edition Published in 1957)

• L.S.D. (1966)
• Turn On, Tune In, Drop Out (The Original Motion Picture Soundtrack) (1967)
• You Can Be Anyone This Time Around (1970)
• Flashbacks (1983)
• The Inner Frontier with Robert Anton Wilson (1989)
• From Psychedelics to Cybernetics (1989)
• Origins of Dance (1990)
• How to Operate Your Brain (1992)
• Right to Fly (1996)
• Beyond Life With Timothy Leary (1996)
• Timothy Leary Live at Starwood (2001) recorded in 1991 ISBN 1-59157-002-6
• Timothy Leary: A Cheerleader for Change (2001) ACE/Llewellyn Collection - Recorded in 1985 ISBN 1-59157-004-2
• The Psychedelic Experience: A Manual Based on Tibetan Book of the Dead (with Richard Alpert & Ralph Metzner) (2003)

Van egy olyan érzésem, hogy az emberek végtelenféleképpen "osztályozhatóak" - na nem mintha ezzel valóban előrébb jutnánk az emberi elme megismerésében. Felesleges erőfeszítésnek tűnik tehát.

De van valami, ami mellett igenis kiállok, sőt, lándzsát török, ha kell - ez a humor.
A humor mint vízválasztó.

Rengetegen próbálták már megragadni, értelmezni, elemezni, én tehát nem fogom. (Hallom is a megkönnyebbült sóhajokat... :))) Egyszerűen csak úgy vélem, h a humor valamiféle pszichés rugalmasság-aspektus, ennél tovább nem megyek.
Hadd mutassam meg az egyik nagy kedvencemet.

Kálnoky László szerintem egy költőóriás volt - elsősorban épp azért, mert nem rettent meg a költőség magasztos elhivatottságától, és igenis mert játszani is.

Shakespeare: XIX. Henrik

(műfordítás-paródia)

Harmadik felvonás
Tizenötödik szín
(Henrik király, lord Downtar, Anyakirályné, tombárok, pálhahordozók)

Downtar
Felség, a franc föld künyső parlatán
elüllt a hadvasak zadorlata.
Bék ül hevély-csornáló Mars helyén;
s a nép, a tél-túl potnát, csart, sugát,
pohontyot vesztő, nyögsanyarta nép
tallót subál, polyhót vet parlagon,
s ha pönty aszalva, surboly ha beért,
újpénz fejében vesterát lakik,
zengő pakád szavára jár hokornyást,
s dibározik Bonárdus innepén.
A franc király, ki – tudjuk – fő gyimót,
s hétért kitesz, még morcolánkodik,
Richárdot fölcihellve ellened,
ennhorjodat, míg téged elsümérel,
pihál, de csak kurtán s fontátosan.
Mert hosszú nótát a cölöpmadár –
hajósok tartják – ritka nap pityog.

Henrik
Csitándiságomat csotválja még
e purhonya, ez a pöhös nyagóc!
S Richárd, a nyekre? Hát ő? Mondsza csak!

Downtar
Cáp cselkesiddel sunnyog és butog
a Vérgonyasztón...

Anyakirályné
A Vérgonyasztón? Ó, süh! Pém Piha!
Szotykon vatyorgó, páhás veckelem!
Sülly rá, ki vity-váty cselkesek közin
ennhorja ellen ily pórén pocáz!
Csorhjózzék szik töpörré jonha, vetyke,
folyánk cihó duzzon rút harpocsán!
Ó, habkaságos, pátyos-szép nyoszolma,
hol monhóm szörnyt csüvöllött, süly reád!
Süly rátok, hónál hóbb, duzos gemellők,
miknek nedén a ded földemhedett!
Mert nincs ponyább, nincs csetvesebb, riháltabb,
még torzs pöhöndiek között se, mint
e csép, ki szétmandangolá a hont!
(elhónyál)

Évezredek óta álmodozunk róla. Néha a legapróbb részletekig megtervezzük, rengeteg energiát fektetve abba, hogy még véletlenül se legyünk pontatlanok - nehogy egy kis apróságon múljon a boldogság! Szinte valamennyien átélünk életünkben olyan hosszabb-rövidebb időszakokat, mikor meg vagyunk arról győződve, hogy valahol vár ránk, csak meg kell találnunk egymást.

Hogyhogy ki? Az igazi. Pontosabban: Az Igazi. A Tökéletes. Mindenben. Ránk szabva, nekünk teremtve. Aki nemhogy érti, de kitalálja minden gondolatunkat. Aki nemhogy megérzi, de átérzi minden érzelmünket. Akivel a világ hirtelen kivirul, akivel egy húron pendülünk, aki mellett mi magunk is már-már tökéletessé lehetünk.

A józanabbak néhány év (évtized) keresés-találás után belátják, hogy ez nem is ilyen egyszerű. Nem elég megálmodni valami herceget-hercegnőt, mert a való világ szemberohan, fellök, eltapos, és a legcsodásabb szerelem is megkopik-elvész idővel. Másképpen kell megközelíteni a remélt boldogságot.

Ekkor kezdődik a kompromisszumos időszak: Rendben, nem kell, hogy gazdag legyen – de legalább legyen egy tisztességes munkája. Elfogadom, hogy nem tökéletes háziasszony – de azért egy tojásrántotta elkészítésére legyen képes. Elviselem, hogy hard rock-rajongó, ha hajlandó velem operába is eljönni.

A korral járó tapasztalatok és a saját személyiség egyre alaposabb megismerése végül általában sikeresen összeérik, és a személy képes lesz meghozni élete nagy döntését (döntéseit): kivel éljem le az életem? Mire idáig eljutunk, már rengeteg felesleges sallang lekopott a Tökéletes ábrándképéről. Rendszerint már nem is tökéletes, „csak” jó vele, éppen jó.

Szeretjük azt hinni, valamiben különlegesek vagyunk. Ha másban nem, legalább ízlésünkben. De ha kicsit alaposabban – netán tudományos érdeklődéssel - körülnézünk a világban, meglepve tapasztalhatjuk, hogy lám, ebben is mennyire hasonlítunk. A párkapcsolatról alkotott nézeteink sorra visszaköszönnek nemhogy a szomszédból, de még kontinensnyi távolságról, egzotikus kultúrákból is.

A hetvenes években a szociálpszichológiai kutatások mohó érdeklődéssel vetették bele magukat a párkapcsolati kérdések tengerébe. A rengeteg miért és hogyan lassan elkezdett kitisztulni, és az eredmények igen meglepőek voltak: elsősorban épp azért, mert nem okoztak meglepetést. Triviális, közmondásos, „már a régi görögök is...” típusú igazságok nyertek bizonyosságot.

A híres nagy hármas: közelség, hasonlóság, ismerősség. Kultúrközi vizsgálatokban is kimutatták, hogy leggyakrabban a hasonló emberek (attraktivitásban is, de legfőképpen attitűdök tekintetében) esnek szerelembe; hogy az emberek legnagyobb valószínűséggel a közvetlen környezetükből (5 háztömbnyi mikrovilágból!) választanak párt; valamint hogy valakivel minél többször találkozunk, minél több időt töltünk együtt, annál ismerősebb, s ezáltal annál szimpatikusabb lesz – leegyszerűsítve: ha meg akarod szerettetni magad, csak gyakran kell a kiválasztottad környékén sündörögnöd.

Ennyi lenne a nagy titok? Szerencsére nem egészen. Sok kutató ennél többet akart megtudni. Az egyik leghíresebb szociálpszichológus, Buss 33 országban vizsgálta meg a párválasztási preferenciákat. Arra volt kiváncsi, mik azok a legfontosabb tulajdonságok, melyek interkulturális szinten is befolyásolják, kit tartunk vonzónak a másik nem tagjai közül, azaz, hogy milyen is A Tökéletes.

Buss rengeteg kívánatos emberi tulajdonságot rangsoroltatott kutatása résztvevőivel. A legfontosabbaknak ítéltekben igen nagy volt a konszenzus, az eredmények között magas korrelációkat kapott - ki tudott mutatni tehát egyfajta „fajspecifikus mintázatot” a párválasztásban leglényegebb tulajdonságokat illetően, annak ellenére, hogy természetesen talált speciális kulturális jellemzőket.

Világszerte legfontosabb tehát férfinak és nőnek egyaránt, hogy a társa kedves, megértő, intelligens, érdekes személyiségű és egészséges legyen. Volt persze némi különbség a férfi és a női sorrendet illetően, tehát a legfontosabbak közé bejutott még: a jó keresőképesség (a nők óhaja) és a szép külső (a férfiak elvárása).

Lévén belebotlottam egy internetes (tehát közel sem reprezentatív) felmérésbe, gondoltam, érdekes lehet annak eredményeit összehasonlítani a már ismert standarddal.

A velvet női internetes magazin újságírói némileg önkényesen, de nyilván nem teljesen tudatlanul kiválasztottak 12, szerintük nagy valószínűséggel kívánatos férfi (http://velvet.hu/trend/superman1204/) és női (http://velvet.hu/trend/woman1219/) tulajdonságot, és arra kérték olvasóikat, szavazzak ezek fontosságát illetően, 1 és 10 között.

A Tökéletes Férfi tehát a velvet szavazói szerint (http://velvet.hu/trend/fontos1211/) a következő tulajdonságokkal bír:

Legkevésbé fontos, hogy Tudjon főzni (5,22),a Zenei ízlésbeli kompatibilitás (5,84), az, hogy Ne nézzen állandóan focimeccset, de eddze testét (6,20), valamint, hogy  Vigyen el minden vasárnap a Margitszigetre, évente kétszer külföldre nyaralni (6,20)

Középmezőnyben végeztek az alábbi kívánalmak:Kedvelje, de legalább viselje el az ember családját, barátait, házi kedvenceit (7,65), Chillout programot szervez, ha úgy látja, hogy túltoltam magam (7,73) (értsd: segít, ha fáradtnak lát), Akarjon családot, gyerekeket (7,93), Lehessen tanulni tőle (legalább 1 területen) (8,43), Ne lepjen félre! (8,95).

A dobogósok: Ápoltság, tisztaság, jó megjelenés (9,05),Lehessen vele hahotázni (9,17),  Szexuális kompatibilitás (9,19).

A Tökéletes Nőnek pedig manapság ilyennek kellene lennie a velvet olvasótábora szerint (http://velvet.hu/trend/vumen0106/), a pontszámok növekvő sorrendjében:

Különleges adottságok, elvárások (7,10) (értsd:"Legyen valamiben jobb nálam, ugyanakkor nézzen fel rám azokban a dolgokban, amikben én vagyok a jobb. Fontos, hogy ne érezzem magam hülyének, tehetségtelennek mellette, fontos hogy legyen olyan területe az életnek, ahol tudok neki újat mutatni"), Ne idegenkedjen a házimunkától (7,54), Legyen türelmes (7,97),Nem hisztériás (8,24), Ne legyen ciki társaságban (8,29), Érzelmes, odaadó (8,44), Értelmes, intelligens (8,49), Pozitív beállítottság (8,50), Lehessen vele hahotázni (8,55), Legyen hűséges (8,73), Az ápoltságtól a szexisségig (9,17) (értsd: "A lényeg, hogy legyen csinos és nőies - ne akarjon férfi lenni! - és élvezze, hogy nő!"

Hasonlítsuk össze Buss eredményeivel a kapott mintázatot! Bár első pillantásra távolinak tűnik, ha alaposabban szemügyre vesszük, sok hasonlóságot fedezhetünk fel. Kedves, megértő, intelligens, érdekes, egészséges. Úgy vélem a fentiek többsége besorolható ezen kritériumok valamelyike alá:

Kedves = vigyen el nyaralni, kedvelje az enyéimet, segítsen, érzelmes és odaadó.

Megértő = az osztozás a humorban például sorolható ide, valamint a türelmes is.

Intelligens = lehessen tanulni tőle, ne legyen ciki társaságban, értelmes, intelligens.

Egészséges = nem hisztériás, ápolt, pozitív.

A többi fontosnak jelölt tulajdonság is érinti egyik-másik főbb témakört (pl a hasonlóság kritériuma mutatkozik meg a zenei ízlés szintjén, vagy a szexuális kompatibilitásban.)

A nők tekintetében a jó keresőképesség is benne van, bár burkoltan: vigyen el nyaralni (kell, hogy legyen miből...). A férfiaknál jellemző külső megjelenés iránti kívánalmak pedig eleve első helyen is végeztek, papírforma szerint.

Elmondhatjuk tehát, hogy bár e felmérés semmilyen szempontból meg nem felelt egy tudományos kutatás igényeinek, mégis, az elvárthoz nagyon hasonló mintázatot eredményezett a másik nemben kívánatos tulajdonságok tekintetében.

Itt élnél? Ára van. Adj magadból egy darabkát!

Félsz? Szükségtelen. Elmúlik az, mikor önmagad is levetkőzted.

Egyenruhában,

egyentesttel,

egyenbeszéddel,

egyenmozdulatokkal,

egyengondolatokkal

elfogadunk.

Nem lesz félelem, fájdalom, meglásd - azt a darabot is lenyessük.

Csak szépen, egészségesen, tisztán.

"Szóma, ha mondom, segít a gondon."

Emlékeznél, milyen voltál?

Minek?

Számít?

Mert ha úgy véled, akkor feküdj csak vissza szépen Prokrusztész ágyába! Akkor van még tennivaló...

A kőszívű ember fiai vége felé a bécsi zsibárus:

"Az emberek nem rosszak ingyen, csak úgy, a rosszaság szeretetéből.
Hazugság az, hogy a Sátán rossz lélek - csak éhes lélek.
Ha hasznot nem várna belőle, nem tenne semmi rosszat, otthon heverne, és pihentetné a testét.
A legelső rossz tette is spekuláció volt."

Közel hajolsz a tükörhöz. Igen. Egy apró foltocska. Nyilván a múlt heti pattanás hűlthelyén. Fene. Automatikus már a mozdulat az alapozóért. Aztán szemhéjpúder, tus, spirál. Kontúr, rúzs. Majd az ellenőrzés.

Hm. Nem elég jó.

Már megint. Valahogy… nem az igazi. Sokáig babrálsz a hajaddal. Két tükörrel ellenőrzöd az eredményt, mint mindig. Csalódott morranással dobod le a tükröket.

A haj. Igen. Ilyen rossz frizurával nem is lehet! – Fodrász. Futtában hörpölöd fel a reggeli kávéd, és már a liftben állsz, mikor hívod a fodrászod.

Kiköpöd a fogkrémet, megtörlöd az arcod és felpillantasz. Ezek a reggelek… Igen. Karikák a szemek alatt. Ila is tök béna volt. Hát hogy áll ez a haj? De majd mindjárt. Alapozó, púder, tus, spirál, kontúr, rúzs. Hosszadalmas fésülködésbe bonyolódsz.

Nincs elégedett mosoly. Rondának érzed magad. Nyúzottnak. Öregnek. Talán másik szemránckrémet kellene használnod. Aggódva nézegeted a szemeid, melyek alatt az apró hajszálrepedések mélytengeri árkoknak látszanak – Újra eszedbe jut, hogy állítólag a festék nagyítja fel őket. Ismét elmélázol a sminktetováláson. Kávé. Lift. Telefon a kozmetikusnak.

Még mindig kiráz a hideg, ha eszedbe jut a többórás szenvedés a kozmetikus, Rituska székében. Sokáig löbbölöd arcodat hidegvízzel. Állítólag ez jót tesz a vérkeringésnek is. Kritikusan szemléled a szemhéjad, szemöldököd. Valahogy nem olyan. Nem olyan, ahogyan elképzelted. Amilyennek lennie kellene. Ezek a szemek még mindig kifejezéstelenek, üvegesek. Hát hol a csillanás? Az igézet? Pedig ma randid van. Különösen jól kell kinézned. Az alapozóból most jut a mélyen kivágott, vadiúj pulcsi által láttatott dekoltázsodra is.

Hm. Lehetnének kerekebbek azok a halmok.

A modellen valahogy másképp mutatott ez a pulóver. Szexibben. És a melltartó is. Méghogy super-push-up! Egyáltalán nem lett tőle vonzó dombság a melled. Marinak persze könnyű. Kifizette a pasija a mellnagyobbítást. De neked meddig kéne gyűjtened?! …. Azért meg fogod kérdezni, mibe fáj pár plusz centicske. Kávé. Lift. Telefon Marinak.

Elgondolkodva sikálod a fogad. Már rég kicsorgott a szából az összes fogkrém, de csak arra rezzensz fel, mikor a lábujjadra is cseppen. A tükörképed bámulod. Hát persze, hogy nem jött össze. Ronda vagy. A hajad fénytelen gubanc, a szemeid csipás savók, szád cserepes, mellette a Mariana-árok fut az álladig. Melleid kicsik, és igen, határozottan össze tudod csippenteni a hasadon a bőrt. Kövér vagy.

Nem Bence sült fel az éjjel, hanem te. Nem vagy jó nő. Ez az igazság.

Rossz nő vagy. Visszataszító.

Bence nem volt részeg, csak úgy csinált, hogy ne kelljen hozzád érnie. Még szerencse, hogy a kudarc után azonnal elrohant, mert most nem tudnál a szemébe nézni. Ő egy fontos ember. Jóképű, sikeres, vagyonos. Persze, hogy nem egy bányarém kell neki. Igenis joga van megválogatni, hogy kivel hajlandó mutatkozni. Ezt a pár napot vedd ajándéknak. Lehetőségnek, amit elszalasztottál.

Fáradtan és kétségbeesetten simítod végig arcodat, nyakadat, melleidet. Olyan közel hajolsz a tükörhöz és olyan elmélyülten, hogy megriadsz, mikor orrod hozzákoccan.

Elég! Legyen elég! Most. Most akarod a jó életet. Az igazi kapcsolatot. Nincs tovább középszerűség. Megcsinálod. Meg fogod mutatni, mit érsz. Ki vagy te. Nincs pénz rá? Sebaj. Lesz. Erre vannak a hitelek, nem? És akkor már legyen tényleg tökéletes. Mellek, fenék, has, comb. Nyak is! És igen, azok a karikák meg árkok is a szemkörnyéken. Dacosan villan a szemed, és kávé nélkül viharzol el a munkába. A liftben a plasztikai sebészt hívod.

Közel hajolsz a tükörhöz. Igen. Egy apró foltocska. Nyilván a múlt heti pattanás hűlthelyén. Fene. Automatikus már a mozdulat az alapozóért. Aztán szemhéjpúder, tus, spirál. Kontúr, rúzs. Majd az ellenőrzés.

Hm. Nem elég jó.

Már megint. Valahogy… nem az igazi. Sokáig babrálsz a hajaddal. Két tükörrel ellenőrzöd az eredményt, mint mindig… Hm. Hát hiába... Minden hiába volt. Az a rengeteg pénz... A rengeteg kín…

Lassan teszed le a tükröket. Sokáig állsz, tűnödve, farkasszemet nézve önmagaddal.

Ez talán az utolsó pillanat.

Talán ha most megrázod a fejed, ha hátralépsz, ha elrohansz, ha újabb pótcselekvést eszelsz ki, nem lesz több esélyed.

Mit kergetsz, mondd?

Tudod, nincs másik nő.

Csak az az egy, ott, szemben a tükörben.

Befelé nézz.

Ott mit látsz?

Ha nem ismered, nem baj.

Érdekel-e, akarod-e ismerni – ez a lényeg.

Vegyél egy nagy levegőt, beszélgessetek el.

 Motto:

"Itt ne labdázz, mert kapsz egy frászt!

Ne fütyülj, mert kapsz egy frászt!"

Frász néni mindig kiabál.

Frász néni mindig morog.

Ő az, aki tudja, másoknak hogyan illene viselkedni. Mit szabad, mit tilos. Hogyan, hová, mit, kinek és kivel.

De főleg azt, hogyan NEM, hová NEM, mit NEM, kinek NEM, kivel NEM.

Frász nénit zavarja a tömeg.

Frász nénit irritálja a gyerek.

Pláne, ha több.

Frász néni nem bírja a rendetlenséget.

Frász nénit kiveri a víz a szeméttől.

Frász néni nem érzi jól magát. Valószínűleg életcélja, hogy más se érezze jól magát.

Ráadásul Frász néni agilis - nem csak dohog, cselekszik is.

Frász néni helyes zsebkést hord magánál. Rég nyugdíjas, hát ráér. Akár órákat is elrazziázgat a környékén - nincs jobb dolga.

Nem tudni, mi alapján választja ki az áldozatot. Szódásüveg szemüvegével nem láthatja pontosan, mibe is vágja pengéjét. Azt hiszem, a méret lehet a lényeg neki. Minél nagyobb, annál jobb.

Szigorúan összeszorított ajkakkal vakarja minden útjába kerülő oszlopról, korlátról a kiragasztott plakátokat, hirdetéseket. Nem törekszik teljességre. Az elégedett kis grimaszhoz elég, ha a papír negyedét-felét lepisztergálja. Biccentés, bicsak el, tovább séta.

Érdekes.

Az általa földre hullajtott papírfecnik, miket mint virágszirom-felhőt hord utána a szél, nem okoznak neki esztétikai problémát.

Lám, a szemetelés definíciója is lehet szubjektív...

Gyakran futok bele ebbe a kérdésbe. Ahogyan nődögél a kölköcském, úgy lesz egyre bonyolultabb kérdés a szocializáció módja.

Nem szeretem a direkt utasításokat, parancsokat. Nem szeretem a fenyegetéseket, az érzelmi zsarolásokat. Kerülöm is, amíg csak eszemen vagyok, elsősorban pozitív eszközökkel igyekszem "dolgozni".

De vannak bizonyos esetek, mikor az anyai szív és a pszichomókus racionalitás egymásnak feszül, és olyankor bizony összezavarodok.

Néha egészen váratlanok a helyzetek - olyankor konfrontálódunk lányommal, mikor nem is várnám.

Néha annyira egyszerűnek tűnik egy-egy ügy, és aztán mégsem az.

Néha meg épp fordítva. Mintha magától oldódna meg a konfliktushelyzet.

Most épp roppant büszke vagyok.  

Nem tudom, hogy anyai kvalitásaimnak, vagy pszichóságomnak - bár ez a kettő valószínűleg már rég valami ötvözetet alkot - köszönhetem, hogy lánykámban egyre erősebb a felelősségtudat.

Aki szülő, ismeri az érzést: az értetlenséget, a dühöt, a tehetetlenséget, a félelmet, mikor egy problémára a gyermeke nem az elvárt, kultúrájában megfelelő módon reagál. Sőt.

A hisztik, az üvöltözések, a vádaskodások, a felhánytorgatások, a játszmák.

Persze, mindig kettőn áll.

Azt hiszem, szülőnek lenni tán a világ legbonyolultabb dolga.

Megtalálni az egyensúlyokat a vonzás és taszítás között, a dícséret és feddés között. A lécet mindig az éppen teljesíthető maximumon tartani, sosem alatta, sosem felette.

De hadd büszkélkedjek el.

Ma a lányom szívott, mint a torkosborz. Matekból röpdoga. Sajna bedőlt a hülye legendának, miszerint a nők nem érthetnek a matekhoz - és mint mindenki, ragaszkodik gyengéihez is -, így hozta a szőkeliba formát. Elégtelen. :S

Mikor hazaértem, azonnal elújságolta a rossz hírt.

Majd közölte, tisztában van vele, hogy ez nagy hiba volt, ezért meg is bünteti önmagát:

1 hétig nincs számítógépezés.

Nos, ezt hívják sikeres internalizációnak.

A felnőtté válás rögös útján egy újabb lépés előre.

...

Azt hiszem, az anya lesz az mégiscsak, amelyik jobban örül... :)

Süvít. Tocsog. Spriccel. Csontig hatol. Brrrr...

Bámulsz ki a busz/villamos ablakán, és érzed, ahogyan lehúz a pokol mélységes bugyraiba a sötétség. Unott, komor emberek zötykölődnek, tolakodnak, sietnek, fecsegnek. Érdektelen.

Koszos, ázott, utcák. Szürke, szánalmas kapualjak. Falanx...... De te vagy a hibás.

Rossz felé nézel. :)

Fel a fejjel!

Aki van olyan szerencsés, hogy munkába/iskolába menet régebbi városrészeken utazhat keresztül, az megmenekül.

Egyszerű.

Nézz felfelé!

Nézd a régi házak homlokzatait. A gazdag ornamentikákat, a kicsiny tornyocskák kecsét, az ünnepélyes kariatidákat, a lenyűgöző timpanonokat.

Nem lehet ellenállni - el kell mosolyodni. Rá kell csodálkozni, szájtátva, mutogatva, mint a kisgyerek.

De pszt!

Ez titok.

Csak te tudod, és én, hogy miért lehet mégis mosolyogva leszállni a buszról egy pocsékszürke, jeges reggelen...

Sokat vitatkozunk arról, ki hogyan éli az életét. A halál azonban tabu-témává silányodott modern társadalmunkban. Míg a természetközeli népeknél teljesen természetes folyamat maradt a haldoklás és halál, addig a mi - állítólag pedig küzdelemre és kitartásra edzett - szívünk nem viseli el még a gondolatát sem.

Régebben olvastam egy kis hírt egy kutatásról, melyben megkérdezték az embereket, hogyan töltenék életük utolsó óráját, ha választhatnának. Nem született különös eredmény. De elgondolkoztam azon, vajon miért vagyunk olyan önzőek halálunkban (is). Megpróbálom elmagyarázni, mire gondolok.

A halál fájdalmas - gondolom, testileg is, de most a lelki vonatkozásban értem. Felfogni és elfogadni létünk végét nem könnyű feladat. Nyilván ez lehet az oka annak, hogy az emberek többsége szerettei körében halna meg "legszívesebben". Én ezt úgy értelmezem, hogy mint valami varázsfallal úgy vennék körül magukat a szeretteikkel. Mintha megszokott életük személyei mágikusan képesek lehetnének távol tartani a félelmetes szokatlant.

A fent említett kutatás alapfeltevése szerint persze mindenki meghal, kb egyszerre.

De nekem az jutott eszembe, mi van akkor, amikor valami gyógyíthatatlan betegség foglyaként kell eltávoznod. Akkor is a családodat akarod az ágyad köré. Persze, értem én, és talán én is így tennék, hiszen nincs rettentőbb az ismeretlennél, s ha nem használsz vallásos mankókat, pontosan tudod, hogy nincs tovább.

De nem vagyunk ezzel a hozzáállással túl önzőek?

Most komolyan, tegye fel a kezét, aki ha elképzeli halálát, eszébe jut az is, hogyan éreznének a hátramaradtak. A szerettei, akikkel végignézette pusztulását. Akiknek az ő kívánságára tehetetlenül, könnyeikkel küszködve kellett sorakozni a halálos ágya mellett, megígérni fűt-fát, tartani benne a lelket, majd mikor vége, hazabotorkálni, órákig fogvacogva kuporogni a sötét szobában, és újra és újra végigélni a haldoklása filmjét...

Jó, talán most, hogy nem érzem a közelben ólálkodni a kaszást, nagy a szám, de valahogy úgy érzem, ezt nem tehetem meg azokkal, akiket valóban szeretek.

Más kérdés, hogy a hátramaradottak szemszögéből is megközelíthetjük a szenvedés dolgát, s lehetséges, hogy egyesek számára nagyobb kín lenne a tudat, hogy szerettét "magára hagyta" utolsó perceiben, mint hogy végig kellett azt néznie.

Különbözőek vagyunk.

A gyászmunkát sem egyformán végezzük.

Ki gondolkodott már el azon, hogy boldogok-e a sarjaink?

Igen, azon rendszeresen megy a tépelődés, hogy értelmesek-e, normálisak-e, udvariasak-e. De ez a felnőtt világ nézőpontja. Szapulni kiválóan tudjuk őket, miközben ügyesen eltereljük a szót, vagy nagy hangon hibáztatunk bárkit és bármit, ha előkerül az ifjúság-téma.

De foglalkozunk vajon VELÜK? Vagy csak magunkat mentegetjük...

A németeknél nemrég egy érdekes kezdeményezés indult. Megpróbálják "életre nevelni" a kölköcskéiket. Végre, valakinek leesett, hogy a szerencsétlenkedő, bizonytalan, szorongó, alul-szocializált  gyerekekből lesznek az alkalmazkodásképtelen, vagyis szerencsétlenkedő, szorongó,  bizonytalan  felnőttek - a boldogtalanok.

Nagyon kíváncsi vagyok, vajon milyen eredménnyel jár az új tananyag bevezetése.

Kár, hogy erre jó pár évet még várnunk kell.

Mit is gondol az átlagember az apácákról?

Szentéletűek. Feláldozták magukat, életüket isten oltárán. Szerények, csendesek, jólelkűek, békések. Átitatja őket az áhitat. A szentlélek ott munkál bennük. Kiválasztottak. Boldogok ők és elégedettek, hogy az urat szolgálhatják.

És mit mond Freud, a vén szexista mácsó?

Legalapvetőbb ösztönkésztetésüket erőszakkal elfojtják, és igyekeznek valami magasabbrendú cél érdekében szublimálni azt.

Ha sikerül, jó. Akkor lehetnek boldogok, akkor övék a mennyek országa, hiszen altruista módon szent küldetést teljesíthetnek.

Ha nem sikerül, ha az a makacs libido csak nem akarja megszállni Jézus Krisztust és minden szenteket, akkor örökre frusztáltak lesznek. Sosem jön el számukra a földi paradicsom.

S hogy miért is mélázok ezen?

Lássuk a Dollard-féle frusztráció-agresszió hipotézist röviden: Amennyiben valamely alapvető késztetés nem tud kielégülni, akadályba ütközik kiélése, akkor frusztráció alakul ki. A frusztrált személyben hatalmas düh és keserűség gyűlik fel, amit egy idő után képtelen legátolni, muszáj lesz valamilyen módon kidühöngenie magát.

A frusztráció tehát óhatatlanul agresszióba torkollik.

Hm. Agresszív apácák?

És mi van velünk?

Emancipált, kulturált, ösztöntudatos nőkkel? :)

Van-e dolgunk az agresszióval?

Kicsiként még egyszerű a világ. A Mindenséget jelenti, ha anya megölel, és az Armageddonnal ér fel, ha eltaszít. Nincsenek kételyek. Nincsenek szintek, kvóták.

Ahogyan lassan tágul a világ, s vele zsugorodik a szobád, egyre több a bizonytalan az életedben. Egyre több a követelmény, aminek meg kell felelned ahhoz, hogy szeressenek.

Mire eléred a felnőttkort, már tudod, hogy nem kapod ingyen. Már nem is reméled. Már ismered a szabályokat, sőt, már te magad is szabsz feltételeket.

Első osztályban nálunk a törpe dívott. A hét törpe, kis igazolványképnyi kartoncetlire nyomdázva.

A törpe jó.

Kapod, amikor ügyesen felelsz, szépen ülsz, nem maszatolsz, nem nevetgélsz, buzgón csillogó szemmel figyeled a nagy felnőttet.

És volt a róka.

A róka nem jó. A rókát a rossz gyerekek kapják. A mászkálósak, a kérdezősködők, a ficergők, a beszélgetők, az elmélázók.

Ha összegyűlt a hét törpe, azért ötös járt. A rókából már öt is elég volt a megszégyenítő egyeshez.

A tanító néni gondban volt velem. Öntörvényű gyerek voltam, hangulatfüggően viszonyultam az iskolához. A törpék és rókák jól megfértek nálam együtt.

Na igen ám, de kisdobos nem lehet ám akárkiből! Azt ki kell érdemelni. És mi annak a módja? Előbb megszerezni a kék szalagocskát, majd a piros gombot. Ezt csak a szorgalmas és jó gyerekek kaphatják meg, akiken máris látszik, h majd dolgosan építik a szocializmust.

Már mindenkinek volt piros gombja. Már lassan véget ért az első osztály, és csak az én iskolaköpenyemen csúfolkodott a – roppant nehezen szerzett – kék szalagocska.  

Szerencsére kvótára dolgoztak - legkésőbb évzáróra minden kis rebellisnek is tudnia kellett beilleszkedni, és punktum. Többször is aláhúzva, miszerint nem érdemlem meg, de mégis megkaptam a gombocskát, majd ennek folyományaként ünnepélyesen kisdobossá lehettem az évzárón.

Na, nem mintha ezzel megtanultam volna, hol a helyem.

De azt igen, h ezeknek én sosem leszek elég „jó”.

Nem érek annyit...   

Két elcsípett pillanat, melyek megmozgatták emlékeim: 

Nagymama és két gyermek siet az utcán. Nyilván hivatalos iskolából-hazakísérés.

A kicsi vékonyka, színes, ugribugri, vigyori. Még.

A nagy elhízott, lompos, mogorva. Már.

A kicsi lelkesen csipogja, mamija kezét szorongatva: És képzeld, fogok kapni 500-at, és kaptam a múlt héten is, amikor… - a nagy gúnyosan közberöffen: Azt te csak hiszed! A csillagért csak 300 jár, jegyezd már meg!  

Sétálósan közeledik a pár. Összebújva-fonódva. A férfi 30 körüli lehet. Kopaszra borotvált, bőrdzsekis, újgazdag macsó-fajta. A nő jóval idősebbnek tűnik. Elegánsan öltözött, budai úriasszony külsejű. Nem kelt bennem megütközést különbözőségük, mert hasonlóságuk a szembetűnőbb – a szerelmes összeölelkezés.

A férfi valami pajzánt súghat asszonyának, mert az halkan felnevet. A férfi is mosolyog, miközben hirtelen mozdulattal átkarolja, magához rántja a nőt, és olyan romantikus-regényes, hátrahanyatlós csókot nyom a szájára.

A vad szenvedély közben leesik az asszony napszemüvege. A férfi csak egy pillantás vet oda, majd tovább sétál. A nő lehajol, felveszi a szemüvegét, majd gyorsított léptekkel igyekszik távolodó kedvese után… 

Hamar meg kell tanulnunk, hol a helyünk, ha életben akarunk maradni.

De milyen árat fizetünk ezért?

Mennyit ér a lelked?

Elgondolkodtál már azon, pontosan mit is tesznek ott és miért?

Fogadok, úgy véled, a cél a drogos leszoktatása a szerről. És miért? Mert az árt neki. A drog rossz. Érteeeem?

Hát, barátom, ez tévedés. A legfontosabb nem az egyén személyes jólléte, és a módszer sem feltétlenül az elvonás.

Elmesélem, miről van szó. Nézzük úgy, mint egy folyamatábrát:

1. Kialakul a droghasználat.

2. A drog drága - átlagosan havi 300 ezer Ft.

3. A drog meggátol a munkavégzésben.

4. A pénzt gyorsabban és kevesebb energia-befektetéssel kell megszerezned

tehát --> lopsz, csalsz, rabolsz = károsítod a gazdaságot.

5. Következésképpen a drog sokba kerül az államnak is.

Itt lép be a fő cél - csökkenteni a drogos által "termelt" hiányt.

Nézzünk szembe a valósággal: a többséget lehetetlen leszoktatni (5-10%-os a felépülés). A droghasználók tönkre teszik magukat a rossz minőségű anyaggal (azt használnak, amihez hozzájutnak, nem törődnek a minőséggel), kiteszik magukat és környezetüket mindenféle egészségügyi kockázatnak, és még bűnöznek is.

A megoldás?

A drogambulanciákon drogot helyettesítő szereket adnak a betegeknek. Napi rendszerességgel, ambulánsan is, felügyelet mellett.

A cél: képes legyen visszatérni a társadalomba, az értéktermelésbe.

Amennyiben a helyettesítőszer számára valamiért nem válik be, akkor a szokásos drogját kapja. Az adagot, amellyel túlélhet, működhet még. Ingyen. Ugyanis így még mindig csak töredékébe kerül az államnak, mintha tovább bűnözne az illető.

Meglepő lehet, de eddig nem találtak ennél jobb módszert. Ez működik. A drogos abbahagyja a bűnözést, és megpróbál valamiféle fenntartható életvitelt folytatni.

Ezzel milliárdokat spórol meg az állam.

"Bónuszként" a drogos szokásos dílerjét is ellehetetlenítik ezzel, elfogy a vevőköre, mehet ő is dolgozni inkább (Persze, ne legyünk ennyire naivak. Amíg létezik könnyebb pénzszerzési lehetőség, addig nyilván azt fogja preferálni.)