Mit is gondol az átlagember az apácákról?
Szentéletűek. Feláldozták magukat, életüket isten oltárán. Szerények, csendesek, jólelkűek, békések. Átitatja őket az áhitat. A szentlélek ott munkál bennük. Kiválasztottak. Boldogok ők és elégedettek, hogy az urat szolgálhatják.
És mit mond Freud, a vén szexista mácsó?
Legalapvetőbb ösztönkésztetésüket erőszakkal elfojtják, és igyekeznek valami magasabbrendú cél érdekében szublimálni azt.
Ha sikerül, jó. Akkor lehetnek boldogok, akkor övék a mennyek országa, hiszen altruista módon szent küldetést teljesíthetnek.
Ha nem sikerül, ha az a makacs libido csak nem akarja megszállni Jézus Krisztust és minden szenteket, akkor örökre frusztáltak lesznek. Sosem jön el számukra a földi paradicsom.
S hogy miért is mélázok ezen?
Lássuk a Dollard-féle frusztráció-agresszió hipotézist röviden: Amennyiben valamely alapvető késztetés nem tud kielégülni, akadályba ütközik kiélése, akkor frusztráció alakul ki. A frusztrált személyben hatalmas düh és keserűség gyűlik fel, amit egy idő után képtelen legátolni, muszáj lesz valamilyen módon kidühöngenie magát.
A frusztráció tehát óhatatlanul agresszióba torkollik.
Hm. Agresszív apácák?
És mi van velünk?
Emancipált, kulturált, ösztöntudatos nőkkel? :)
Van-e dolgunk az agresszióval?
