Nyilván nem fogok tudni erről a témáról Akadémiai szintű értekezést tartani, így meg sem próbálom. Inkább a lehető legszubjektívabban ragadom meg, és mesélek arról, ahogyan én emlékszem saját tapasztalásaimra, első rácsodálkozásaimra önmagamra.
Az első önismereti élményem a saját „művészetemmel” kapcsolatos. Lehettem 3 vagy 4 éves talán. Imádtam rajzolni. Egy távoli rokon mutatott rá arra, hogy né, ez a kislány kétkezes. Akkor figyeltem fel először arra, hogy valóban, különbözöm a többiektől, hiszen én egyszerre mindkét kezemben ceruzát fogva, szinkron-rajzoltam. Az iskolában természetesen leszoktattak erről. Később sokat fogalalkoztatott ez a jelenség, kerestem az okokat és kapcsolatokat, így még mielőtt belevágtam volna valós pszichológiai tanulmányaimba, már elég sokat tudtam az agyi féltekék munkamegosztásáról és együttműködéséről, és ezáltal a saját működésmódomról is.
Ebben az esetben tehát saját alkotási módszerem volt az, mi közelebb segített önmagam megismeréséhez. Van azonban egy másik megközelítése is a saját művészkedésnek, mégpedig az ábrázolt téma felől.
Óvodás koromban kezdődött, s tart máig is. Szeretek rajzolni, tudok is. De fura módon szinte kizárólag női alakokat. Vagy szépséges „királylány” ruhában, vagy meztelenül. Kölyökkoromban sokszor faggatott apám, hogy mi ennek az oka. Most utólag úgy vélem, tán megijedt, hogy „más” vagyok. Pedig egészen másról van szó. Kislányként a tündérmesék hatására természetesen királylány volt az az ideál, mit szerettem volna elérni. Ma már nem annak nevezném persze. Valahányszor rajzolok, azt a vágyott állapotot próbálom megragadni, amilyen nem vagyok, de szeretnék lenni. Nyilván mondanom sem kell, hogy az énideál ismerete igen fontos talpköve az önismeretnek.
S miközben a lehető legaprólékosabban kidolgoztam a vágyott külsőt, párhuzamosan történeteket találtam ki ezzel a tökéletes alakkal a főszerepben, s ezáltal a számomra kívánatos belső tulajdonságokat is elkezdtem kiépíteni. Amit láttam filmben vagy olvastam könyvekben, ellestem a szereplőktől jellemzőiket, „felpróbáltam” azokat, s megtartottam, ha tetszett, elvetettem, ha nem.
Legelső meghatározó olvasmányélményem a Winnetou volt. Korán megtanultam olvasni, így ezt a négykötetes romantikus eposzt már 7 évesen kiolvastam. A főszereplő személyisége lenyűgözött. Hosszú évekig volt hát ő a férfiideál, ő volt vágyott jövendőbelim, a mesebeli hercegem. Ha megkérdezték a kisleányt, aki voltam, hogy milyen lesz a férje, magától értetődő természetességgel mondtam, hogy indián. Sajnos a felnőttvilág nem értette meg a lényeget, így ahelyett, hogy visszakérdezett volna, miért, inkább mindentudóan kinevettek, vagy elbölcselkedtek azon, hogy ez miért lehetetlen ötlet. De most, igaz, nem kérdezi senki, elmondhatom, mit jelent nekem az a szó, hogy indián. Az indián higgadt, csendes, megfontolt, erős (de nem agresszív), igazságos, barátságos, jóindulatú, szerény, erős az önkontrollja, szorosan kötődik szeretteihez. Lám, az a hétéves kislány már nagyon is jól tudta, mik a valóban értékes emberi tulajdonságok – ugyanis ma is ezeket tartom az alapnak.
Gyerekkoromban kétféle könyv volt, amit gyakorlatilag válogatás nélkül faltam: a kalandregények (különös tekintettel az indiános könyvekre) és a tudományos-fantasztikus irodalom. Természetesen van bennük közös pont: a csodálatos és ismeretlen kalandok. Csupa rejtély, csupa izgalom. Félelmetes idegen világok, ahol minden más és mégis, vonz, mint lepkét a fény. Ha jobban meggondoljuk, egy gyermek élete tele van rejtéllyel és újdonságokkal. Türelmetlenségéhez és kíváncsiságához képest lassan tágul csak a kör, amit ismer, ismerni vél a világról. A sci-fi irodalom óriási léptékkel mér, gigantikus tudás tárháza – valahogy nem is csodálkozom, hogy az az állandóan kíváncsiskodó, mindent tudni akaró lányka nagykanállal akarta falni a felnőttség titkait. Bizony, ahogy így visszaemlékszem, sokszor meg is akadt a torkomon egy-egy Bradbury, Clarke, Zsoldos vagy Asimov, s behabzsolása nem kielégültséget hanem zavarodottságot, valami furcsa és kellemetlen szorítást hagyott hátra bennem. Nem szegte kedvemet ez sem. Pedig tudom, hogy máig kavarognak még bennem abból a korszakból származó, emésztetlen tartalmak.
A misztérium, a szokatlan, a váratlan, a kegyetlen még mindig vonz. Akkor még kívül, a világ történéseiben kerestem a válaszokat a Nagy Kérdésekre. Harmincas éveimben ez a kutatás feltűnően befelé fordult, s immár az emberi lélek titkai érdekelnek, hisz tudom már, hogy a dolgok nem csak úgy, történnek, azokat emberek teszik – s nekem tudnom KELL, hogy miért teszik.
Ez a kedvenc kérdésem, egészen apró korom óta: miért. Ha a „hogyan” érdekelt volna jobban, bizonyára engedtem volna apám nyomásának, s lettem volna mérnök, mint ő. De pszichológus vagyok, mert a „miért” életem kérdése.
Ez a lázas „miért” kísérte végig kamaszkorom kedvenc olvasmányait is. Megőrültem a bennem fellobbanó tehetetlen dühtől, amikor Goriot apó századszor is fejet hajtott valamelyik zsarnok lánya előtt, vagy amikor Raszkolnyikov nem volt képes kihasználni az egyetlen esélyt, mely megmenthette volna. Legszívesebben fejbe vágtam volna ilyenkor a „hülye” szereplőt, aki ostobán elrontja az életét.
Most már tudom, hogy Hugo, Balzac, Dosztojevszkíj, Tolsztoj, Maupassant műveinek olvasása alatt kezdett bennem formálódni, s az idő múlásával egyre sürgetőbbé válni elköteleződésem az igazság, sőt, az Igazság felé. Később, ahogy felnőttem, ez a megszállottság legömbölyödött, letisztult. Immár nem hiszem, hogy létezik univerzális, ultimate Igazság, amit nekem lánglelkűen hirdetnem s védenem kötelező, de igenis hiszem, hogy van az emberi létben valami alapvető (ahogyan a humanisztikusok mondják: genuin) jó, amire törekedni kell – s ezt nevezhetjük igazságnak is akár.
