- Nemesnép? Megint? Hisz ott nincs semmi. A nagy semmi közepén a nagy semmi.
- Igen.
- Akkor? Az jó?
- Igen. Megpróbálom elmagyarázni. Tudod, az életemet valahogy úgy képzelem el, hogy van egy viharban száguldó expresszvonat, annak egy fülkéjében állok, és a nyitott ablakon kidugom a fejem, és folyamatosan csap a szél meg a jeges eső a képembe. Amikor elmehetek Nemesnépre, az pedig olyan, mintha behúznám a fejem, becsuknám az ablakot, és leülnék az ülésre.
- Ó. Ez erős.
- Te nem szoktál így érezni?
- Nos... nem. Tudod, ha hasonlítanom kellene, akkor az én életem olyan, mintha egy leplombált ólomkoporsóban lennék leásva a Mariana-árok mélyére. Örökre. A nagy semmiben.
