Gondolatok

A depresszió több, mint egy hosszan tartó hangulati apály.

A diagnózishoz lényeges, hogy ez a levert állapot akadályozzon a mindennapi életfeladatok megoldásában.

Az emberiség  kb 15%-a valamilyen fokon érintett, élete során legalább egyszer már átesett depressziós epizódon. A nőknél kétszeres a gyakorisága a fejlett ipari országokban (közel 30%!).

A tünetek érintik

1 - az érzelmi életet:

intenzív elutasítottság, üresség, megalázottság, szorongás, düh, sírásrohamok, elsivárosodott érzelmek mások iránt, humorérzék elvesztése

2 - a motivációkat:

érdeklődés elvesztése, bénultság, akarattalanság, akár halálvágy is

3 - a viselkedést:

drámaian lecsökkent produktivitás, egész napos heverészés, lassúság, energiátlanság, vontatott és monoton beszéd, görnyedt tartás

4 - a kogníciót:

rossz vélemény saját magáról (rossz, csúnya, szemét, alacsonyabbrendű vagyok), minden negatív eseményért önmagát okolja, negatív jövőkép, halogatás, pesszimizmus, zavarodottság, feledékenység, romló intellektuális képességek

5 - a testi egészséget:

fejfájás, emésztési és ürítési zavarok, szédülés, mellkasi fájdalmak, álmatlanság, de néha aluszékonyság

A major depresszív zavar akkor diagnosztizálható, ha az md epizód legalább két héten át cselekvésképtelenné teszi, valamint legalább öt olyan tünet jelentkezik, mely nem magyarázható a beteg általános egészségi állapotával, vagy valamely szerek hatásával.

Tartozik még ehhez sok minden, de inkább kérdezzetek!

Most találtam egy érdekes cikket egy kutatásról, mely a hangulat és a várható élettartam összefüggéseit vizsgálja.

Téged meglepett?

Ímhol egy link: http://drawapig.desktopcreatures.com/

Csak egy malacot kell rajzolnod, és máris megtudhatsz érdekes dolgokat személyiséged titkos bugyrairól. Csak tessék, csak folyvást! Borzongató felismerések garantáltak! (Angolosok előnyben.)

Kedves játékos kedvű blogolók, megtennétek, hogy

1. - adtok valamiféle visszajelzést, hogy mennyire igaz rátok, amiket a malacaitok elárulnak rólatok?

2. - és aki nem szégyellős, közkinccsé tenné itt saját malacát, valamennyiünk okulására és szórakoztatására?

Lássuk a medvét!

Akarom mondani, a malacot. :)

Én meg merem mutatni az enyémet. Hát te?

Elbambulsz egy értekezleten, vagy előadáson. Súlyos gondolatok ilyenkor is rádtörhetnek, alapvető, egzisztenciális kérdéseket feszegetve. De ez még nem az IGAZI. A rettegett, a felforgató.

Hanem sötétben, éjjel.

Vagy amikor egyedül vagy, és épp semmit nem csinálsz.

Mindig váratlanul hasít beléd. Ugyan ismered már, de felkészülni rá lehetetlen. Egyetlen másodperc csupán, amig átrohan rajtad a NEMLÉT.

Hirtelen iszonyú élesen, világosan TUDOD léted véges mivoltát. Az egód felüvölt, toporzékol, fetreng, vinnyogva kúszik-kapaszkodik, taknyát-nyálát folyatva bömböl, és ordítva követeli, ami igenis jár neki: az örökkévalóságot. Akkor, abban a pillanatban, az őrülettől csak egy hajszál választ el.

Meglátod a világot, melyben mennek a villamosok, csiripelnek a madarak, péntek este tömve a szórakozóhelyek - és mindez nélküled. Még csak nem is hiányzol belőle, mert egy vagy a milliárdból, mert nem is ismernek, mert pár évvel, évtizeddel időszámításod után már senki sem tudja, hogy valaha is léteztél.

Egészen más a hétköznapokban tiszta fejjel tudni, hogy léted az univerzum léptékével mérve oly rövid, hogy valójában nem is létezel, és ÁTÉREZNI, ha csak egyetlen pillanatag is, élted tökéletes hiábavalóságát, lényed esetlegességét. 

Kicsoda, micsoda ment meg a semmitől?

Csak a hívők számára van kiút a rettegésből?

Hogyan lehet elfogadni a halál véglegességét?

Először csak furcsa a külseje.

A hangja.

Mint egy gépzongora.

Aztán furcsa már a viselkedése is.

Miért is mindig neked kell előre köszönni?

Majd beléd is köt, mondván, nem zárod a folyosói rácsot.

De igen.

Aztán letámadja a gyermeket, ugyanezen okból kifolyólag.

Ő is zárja.

A következő front már a folyosó-felmosással kapcsolatos rohamot hozza.

Tényleg ritkán teszed - viszont nincs benne a házirendben, hogy milyen gyakoriság lenne üdvös. A rácsnál van az ajtód, mindenki, aki beljebb van, ezen a részen megy át - ergo, tök fölösleges ezen rugóznod, úgyis koszos lesz.

Aztán letámad, hogy elrontottad a zárat. A folyosói rácsét. (Amit nem is zársz, ugye...)

Hát nem. Ellenben, ha 5 lakás 12 lakója naponta átlagosan 4x kulcsol, akkor az a zár természetesen szétkopik, mondjuk 3 évente. Ja, hogy cserélni kéne? Ááá, dehogy. Majd egy kedves szomszédbácsi megbuherálja. Eleinte csak havonta. Aztán a naponta sűrűség már neki is sok...

De a szomszéd rém-tárháza kifogyhatatlan.

Nincs menekvés! Ki leszel utálva, ha addig élsz is!

A következő ötlete, hogy nem érhetsz ahhoz az ablakhoz, ami az ÖVÉ. Értsd: az ő ajtaja van hozzá legközelebb a folyosón.

Igaz, hogy napok óta őrjítő 33 fokban kell élned a lakásodban, s éjjel érkezik némi friss szellő-szerű, ami enyhet adna.

AdNA.

De neked nem jár. 

Mert a lépcsőházi ablak, a folyosó, a rács, a ház, a világ az ő fennhatósága alá tartozik. Ő maga az isten, aki kacskán bámul rád kifejezéstelen halszemeivel, összefüggéstelen szavakat fröcsög feléd, és elvárja, hogy legyél nagyon jó.

Mert különben....

Na, hát mi is van akkor, ha merészeled éjjel kinyitni azt a fránya ablakot?

Rossz szomszédság - török átok?

Hát hogy' állunk ezzel a szomszéd-kérdéssel?

Mi a baj a szomszéddal?

Mi a baj velünk?

Az életből ellesett példával illusztrálva a könnyűnek tűnő kérdés bonyolultságát.

Adott egy házas férfi (legyen F, mint férfi), aki összeismerkedik egy házas nővel (ő pediglen N, mnit nő). Munkakapcsolat, erős szexuális vibrációval. Egy húron pendülnek, így ezt is meg tudják beszélni - legyen a "maradjunk csak barátok"-verzió.

Idő telik, ők egyre közelebbi barátok. Sülve-főve. Beszélgetéseikben feltárják egymásnak intimebb szféráikat is, de semmi konkrét, fizikai közeledés. Levelezésük azonban tele van burkolt szexualitással, sok humorral finomítva a felszólító jelleget. N régóta szoros baráti viszonyt ápol B-vel (B, mint barátnő), aki így tud az F-vel folytatott évődésről is. Felhívja N figyelmét arra, hogy kultúrkörünkben nem feltétlenül kell explicit aktusnak is történnie ahhoz, hogy egy viszony erkölcsileg aggályosnak legyen nevezhető. N elismeri, hogy fordított esetben nem lenne képes elfogadni, ha házastársa ilyen típusú levelezést folytatna egy másik nővel, ezt kifejezetten megcsalatásként értékelné. Némi tűnődés után tehát úgy dönt, hogy a továbbiakban elhatárolódik az implicit szexuális konnotációtól, és megírja F-nak, hogy érintkezésiekben mostantól korlátozódjanak a puszta barátságra, pajzán felhangok nélkül. F értetlenkedik, mire N leírja B-vel folytatott beszélgetését, majd tréfásan hozzáteszi, h B-nél tessék interpellálni.

És F megteszi! Ír B-nek, melyben, bár bohókásan, de megfeddi, amiért mások életébe avatkozik.

Lássuk itt a pikantériát: F és B nem ismerik egymást, bár kölcsönösen tudnak egymás létezéséről. B a levél hatására felveszi a kapcsolatot N-vel, és rákérdez, hogy mi is történt. Ekkor B értesül N elhatározásáról és az F és N között folyt beszélgetésről, N pedig F B-nek írt leveléről.

N tökéletesen kiakad azon, hogy F miért keres meg levélben egy számára vadidegent és honnan veszi a merszet, hogy még kérdőre is vonja. B szeretné érteni, h N miért van ezen ennyire kiborulva, de nem tudja neki elmagyarázni, hogy szerinte nincs ebben semmi különös, F tréfás mérgelődése érthetőnek tűnik számára - a legtöbb ember nem szereti, ha kiderül, hogy egy hozzá közel álló személy megosztja a vele való intim beszélgetéseit valaki mással.

De mit jelent vajon az intimitás?

Meddig mehetünk el magánügyeink meg/kibeszélésében?

Ki mit tekint megcsalásnak?

Hallgasson-e N a barátnőjére, vagy hagyja magát tovább sodortatni az eseményekkel?

Van-e oka F-nek arra, hogy felháborodjon?

Van-e joga a barátnőnek arra, hogy megpróbálja eltántorítani N-t "virtuális szerelmétől"?

Egyetemista, tehát ifjú lány. Érdekes neveltetés: keményen balos ÉS keményen katolikus család. Bájos, szép és naiv. Népitáncol. Felfigyelnek egymásra egy sráccal, akivel tkp már régóta ismerik egymást. A fickó zenész. Értékrendje szintén érdekes: jobbos nagyon-magyar ÉS masszív drogos. Ezeket a lány nem tudja. Javában dúl köztük a lamúr, mire kiderül, h egyikük "magukfajta", míg másikuk "magunkfajta"...

Ekkor kezdődnek a problémák. Míg a lány hajlamos lenne elnézni kedvesének "másságát", kerekítené az éleket, a srác keménykedik, gúnyolódik, vádol. "Miattad tart ott ez az ország, ahol, mert te és aljas elvbatátaid a komcsikra szavaztatok! Miattad nincsen munkám, pénzem, miattad vagyok drogos, miattad hajigálom az utcaköveket!" Sok veszekedés, vádolás, sírás. Hiába csodálatos a közös munka és szórakozás, hiába káprázatos az ágy. "Te nem vagy tisztességes nő. Neked nincsenek elveid, erkölcstelen és etikátlan vagy. Hülyeségeket tanulsz, pedig a nőnek, ha magyar, most keményen helyt kell állnia. Nem tudlak elképzelni a tanyán, amit megálmodtam magamnak, amint fejed a kecskét. Hogyan fogsz te nekem 4-5 gyereket szülni?!"

Nem fog, persze, hisz nem is akar. Ahogyan a tanya, a kecske sem vágyai netovábbja. De valóban fontos kérdések ezek, alig 2 hónapnyi kapcsolat után, két huszonéves között?

A szakítás természetesen elkerülhetetlen. A fiú méltatlan és megalázó módon dobja ki a lányt egy közösen átbulizott éjszaka után.

A lány most tépelődik, reménykedik (folytatásban? felejtésben?), vár.

Magyarázatot.

Tőlem.

Ha leszámítom azt a szilárd véleményemet - amit oszt persze ő is, csak valahogy a gyakorlatba átültetés nem ment neki -, hogy drogossal soha, akkor is fenn marad a kérdés: és jobbossal egy balosnak? Van jövő egy ilyen kapcsolatban?

Már csak elméletben, hisz a konkrét eset lezárult immár.

Mennyire különbözhet két ember, ami még tolerálható?

Buszvégállomás, valahol Budapesten. Szemlélődöm, amíg az indulást várjuk. Szemlélődik az a három, 16 körüli srác is, akik nyilván suliból tartanak hazafelé.  Meglepően csendesek, már-már apatikusak. A környéken mozgolódó emberek között még meglehetősen távol feltűnik két lány. Sétálva, beszélgetve közelednek. A fiúk felélénkülnek, vizslatják a pipihusit.

A lányok frissek, csinosak, sudárok. A magasabbiknak hosszú, dús, sötét haja az arcába omlik, járása könnyed, mozdulatai kecsesek. Már várom, mikor kezdik el az "elemzést" a srácok, ahogy az ilyen alkalmakkor - pláne tavasszal, s ily fiatalon - természetes.

Ahogy közelebb érnek, szellő kél, belekap a magas lányka hajába, kifújja arcából, sodorja, játszik vele.

Szép ez a lány, gondolom.

Ezzel egyidőben szóra nyitja a száját az egyik fiú:

- Kicsit kínai...

- Hát ja. - húzza el a száját a másik.

- Fúj. - jegyzi meg a harmadik, s mind tüntetően elfordulnak.

Én pedig legszívesebben orrba vágnám őket. Vagy a szülő/gondviselőjüket...