Elbambulsz egy értekezleten, vagy előadáson. Súlyos gondolatok ilyenkor is rádtörhetnek, alapvető, egzisztenciális kérdéseket feszegetve. De ez még nem az IGAZI. A rettegett, a felforgató.
Hanem sötétben, éjjel.
Vagy amikor egyedül vagy, és épp semmit nem csinálsz.
Mindig váratlanul hasít beléd. Ugyan ismered már, de felkészülni rá lehetetlen. Egyetlen másodperc csupán, amig átrohan rajtad a NEMLÉT.
Hirtelen iszonyú élesen, világosan TUDOD léted véges mivoltát. Az egód felüvölt, toporzékol, fetreng, vinnyogva kúszik-kapaszkodik, taknyát-nyálát folyatva bömböl, és ordítva követeli, ami igenis jár neki: az örökkévalóságot. Akkor, abban a pillanatban, az őrülettől csak egy hajszál választ el.
Meglátod a világot, melyben mennek a villamosok, csiripelnek a madarak, péntek este tömve a szórakozóhelyek - és mindez nélküled. Még csak nem is hiányzol belőle, mert egy vagy a milliárdból, mert nem is ismernek, mert pár évvel, évtizeddel időszámításod után már senki sem tudja, hogy valaha is léteztél.
Egészen más a hétköznapokban tiszta fejjel tudni, hogy léted az univerzum léptékével mérve oly rövid, hogy valójában nem is létezel, és ÁTÉREZNI, ha csak egyetlen pillanatag is, élted tökéletes hiábavalóságát, lényed esetlegességét.
Kicsoda, micsoda ment meg a semmitől?
Csak a hívők számára van kiút a rettegésből?
Hogyan lehet elfogadni a halál véglegességét?
