Buszvégállomás, valahol Budapesten. Szemlélődöm, amíg az indulást várjuk. Szemlélődik az a három, 16 körüli srác is, akik nyilván suliból tartanak hazafelé. Meglepően csendesek, már-már apatikusak. A környéken mozgolódó emberek között még meglehetősen távol feltűnik két lány. Sétálva, beszélgetve közelednek. A fiúk felélénkülnek, vizslatják a pipihusit.
A lányok frissek, csinosak, sudárok. A magasabbiknak hosszú, dús, sötét haja az arcába omlik, járása könnyed, mozdulatai kecsesek. Már várom, mikor kezdik el az "elemzést" a srácok, ahogy az ilyen alkalmakkor - pláne tavasszal, s ily fiatalon - természetes.
Ahogy közelebb érnek, szellő kél, belekap a magas lányka hajába, kifújja arcából, sodorja, játszik vele.
Szép ez a lány, gondolom.
Ezzel egyidőben szóra nyitja a száját az egyik fiú:
- Kicsit kínai...
- Hát ja. - húzza el a száját a másik.
- Fúj. - jegyzi meg a harmadik, s mind tüntetően elfordulnak.
Én pedig legszívesebben orrba vágnám őket. Vagy a szülő/gondviselőjüket...
